Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
leszakított blúzról repülni kezdtek a gombok szerteszét, s a darabokra szaggatott alsónemű a selymek apró sikolyával távozott a testről, mindez, lehet, hogy nagyon messze van a szentség kegyelmétől, de az is elképzelhető, hogy itt és most maga volt a szentség kegyelme. A lány arcán úrvacsorát ült a diadal, szája megnyílt, féltem, hogy szólni fog, vagy vihogni, azazhogy szétfoszlik körülötte a varázs, marad egy csóré kis rüfke az emlékek alsó polcainak egyikén, de ez a tizenhét-tizennyolc éves, nimfatestű tünemény csengettyűk csilingelését varázsolta elő magából, messze volt tőlem, nem érezhettem az illatát, de selymes bőre mintha a tenyerembe simult volna, ujjaimban zsolozsmázott a gyönyör, ahogy hófehér testén kitapogattam a dimbes-dombos csodák sokaságát, aztán a mellbimbók játékára figyeltem, mintha kergetőztek volna a durcás kis bögyök, a tenyerembe kérezkedtek, majd meg-megpihentek testem különböző pontjain, hogy végül szám nedvétől kapjanak újra életet, aztán a testből nem láttam egyebet, csak a gömgölyded tomporok völgybe epekedő vonulatát, s egy kezet, mely vibrálni kezdett az ágyék bejáratán, de el kellett válnom tőle, mert azért vagyok itt, hogy lefotózzam az élet jeleit, és megnyomtam a fényképezőgép gombját. Nemsokára elkészült a fénykép, lassan megjelent a doboz oldalán, rajta volt a templomnak az a részlete, amely csak sebeket ejt, csontokat s lelkeket hasít, ott voltak azok a kövek, melyekről leperegnek az átkok, az imák, rajta volt az agg titán, karjai az éggel perlekednek, a döbbenet is leolvasható a szólisták megnyúlt orrán, beesett arcán, de a lány, az a lány, nem, nem volt rajta a lány. Tudtam, hogy el fog repülni, de arra nem voltam felkészülve, hogy a jelenén kívül megfoszt engem a múltjától is, látomás marad, vagy annyi sem, ennek az emléke csupán, a kabátos semmit sem láthatott, biztosan nyüszített volna, hogy „fotó, fotó!", hát akkor mégsem lát át a falon, néha felnyög, de nem nyújtom le utána a karom, magam sem tudom, hogy mire várakozom, odalent is várnak valamire, mintha termetre csökkentek volna a méretek, vagy a mozdulatlan ember jelentéktelenebb, ha nem csinál egyebet, csak mereng? A balettkar tagjai is lassabban keringenek, csak a félig leomlott templomfalak állnak változatlanul a zuhanni készülő egekre meredve, az agytekervényeken is lehúzták a rolókat, mert egy fuvallatnyi gondolat sem sétál a megbutult arcokon, csak a késdobáló tekinthető kivételnek, gondolatai ugyan neki sincsenek, de ösztönei elővétetik vele a késeket, próbálom lencsevégre kapni a levegőben megperdülő acélpengék csillanását, de a csillanás csak a képzelet játéka lehet, a fénytelen, borongós környezetben az árnyékot is szentségként tisztelhetnénk, a csillanásáról végleg lekéstünk, megfosztott tőle az örökös napfogyatkozás, a biblikus bosszú, mely beárnyékolja a jelent, a kések viszont sorban besuhannak a templomba vezető ajtórésen, és eltűnnek a sötétben. Senki sem ordít fel odabent, a lerombolt templomokból kiköltöztek az istenek, talán még a dobpergés is szünetel, egy-két kés viszont célt tévesztve szikrákat csihol a falakból kiálló köveken. Lábak nélkül hogyan lehet ugrani, nem tudom, de az agg mintha a falhoz szökkenve tépné le a kövekről a szikrákat, összeszorított kézzel érkezik vissza, hozza az élet titkát az ujjai alatt, s miközben rongyokba bugyolált csonkjain csúszkál a mozdulatlanná merevedett balerinák között, mindegyik előtt megáll egy-egy pillanatra, mintha számba akarná venni az elvonatkoztatott létezés sugallatát, mely a nemlétben is érzékelhető, s amit végtelennek neveznek odalent, 31
