Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

nia? Igen. A balettkar megállíthatatlan tipegése, amely a megtestesült végtelent varázsolta a térre, mozgásban, hangban, látványban és illatban egyaránt, mozdulat-szimfóniában egyesült a szólisták közismert mozdulataiban beálló szünetjellel, azaz a mozdulatlanságból sugárzó áhítattal, tehát a szólistákéval, akik úgy sorakoztak fel a szakállas gnóm előtt, mintha egy titánt tiszteltek volna benne, megnyilatkozásra váró, rajongással elegyített kíváncsisággal.- Gyagyásak ezek? - sziszegte a kabátos, pedig ő is láthatta a végtelenből jövő s a végtelen felé haladó balettkar vonulását, amelyből az öncélúság nyugodtan kizárható, ami pedig a kettőnk közötti viszonyt illeti, noha az alárendeltségi viszonyt már eleve kizártam, ennek némiképp ellentmondott jobb kezének már- már fájdalmat okozó erőszakossága, merthogy idegességében a hajamba markolt.- Ott van! - mondtam ellent. - Ott van! Ott van! Ott van a végtelen! - Ennél nyomatékosabb már nem lehettem, mutogattam a minduntalan előbukkanó, kikeményített tütük sokaságára, amelyek apró rebbenéseikkel életesebbek voltak merev testtel tipegő viselőiknél, s noha ezek csak félig-meddig élő szoboralakoknak tűntek, bennük volt az élet ígérete, a szinte mozdulatlanul várakozó szólistákkal ellentétben, akik valószínűleg egy számomra titokzatosnak érzett pillanat eljövetelére számítanak; a várakozásban érzékelhető volt a pátosz, amelyet a nem tudni honnan jövő dobpergés ütögetett az agyakba, a kabátos elengedte a fejem, talán belátta, hogy mégis van végtelen, vagy csak a jól kivehetően kidomborodó herék s a nőiesen kerekded ágyékok látványa zavarta meg a káprázatokban tobzódó gondolatot, a kapkodó tekintet nem győzte befogadni a pukkadásig kidudorodó kebleket s a megfeszült deltaizmokat, bicepszeket és tricepszeket, az apró csillagocskákkal kidíszített csákókat s a csillogó papundekli vérteket, melyeket rózsa- és jázminszirmokból imitált pikkelyek borítottak,, a ruhadíszül szolgáló, klasszikusnak számító vékony, csillogó, kerek fémlemezkék csak reflektorfényben érvényesülhettek volna igazán, de itt a nap sem tisztelte meg szerelmesen perzselő sugaraival a földet, az árnyékok sem kaptak körvonalat, valahol máshol kelt fel a nap, s nekünk csak a lenyugvás fénytelen fénye maradt, nem lesz könnyű fényeket és árnyékokat varázsolni a fotókra, és nem voltak idomított pudlik sem, a karikázó majmokról és triplaszaltót ugró akármikről nem is beszélve, viszont a kígyónő, a labdazsonglőr és a buggyos nadrágban pompázó, bajszos késdobáló egymás mellett álltak a sorban, a csodagyerekről onnan lehetett tudni, hogy csodagyerek, hogy rá volt írva a hátára, hogy csodagyerek.- Csodagyerek! - mondtam a kabátosnak, a tartalmasnak érzett felfedezés örömével, mert az égi csodáktól a görényszagig minden hozzátartozik a végtelenhez.

Be kell látnom, hogy így, félig-meddig egymáson ifekve, a filozofikus gondolatok gellert kapnak az agytekervények labirintusában!, a kabátos tehát csak annyit mondott, hogy „Nyelvet be!" A szófukarság nem bűin, de azért unalmasnak tűnik egyfolytában vizsgázni kompromisszumból, de megint csak nem tudtam kellő részletességgel kielemezni jogos berzenkedésemet, mert a szólistáknak nevezhető tündöklők többségének az áhítatát a lóidomár és a légtornásznő nem érezte át igazán, s a csoportszellemet megtagadva, egymásba költöztek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az említettek nem a lelkiekben kapták meg az áhítat malaszt27