Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

ját, hanem a testiségben keresték az üdvösség kegyelmét, ebből kifolyólag a lég- tornásznő felvett egy számára természetes és megszokott, fordított testhelyzetet, piciny lábacskái lassított filmként kalimpáltak a fenti régiókban, szöszi kis fejecskéje a föld felé fordult, majd hirtelen eltűnt a lóidomár öltözéke alatt, mintha Psychének érezte volna magát, ki Ámorra lel, valamivel rafináltabb kiadásban az eredetinél, s miközben göndörre bodorított, rakoncátlan huncutkái meg-meglib- bentek a haránt hasizom férfias vonulatán, a lóidomár vinnyogott. A dobpergés mágikus duruzsolásnak tűnt kezdetben, s noha ezek az egyformára sikeredett hangpöttyök egyre vészesebben támadták az ijedten rezgő dobhártyákat, a férfi- atlan, de igen intenzív nyüszítést nem tudták közömbösíteni, egyes vélekedések szerint a kéj zsibbadásában fogant lidércek vijjognak ilyen égberikkantó hévvel, ezeknek se anyjuk, se istenük, ha megmarkolnak egy buja pinát, belesomfordál- nak véglegesen. Nem hiszem, hogy a lóidomárt azzal lehetett volna vádolni, hogy elvi kifogásai lettek volna a nyakába fonódó végtagok perzselő vonaglását illetően, amikor azonban a nő combjaiban feszülő lábszárközelítő izmok és a négyfejű csontizmok bilincsbe szorították a férfi fejbiccentő izmait, a torz fintorokba vegyült áhítat-mosolyokat felváltották a vad rángatózások, a hátracsuklott férfifej ritmikus csüggedtsége összhangba került a már-már önkívületbe hajló egymásba feledkezéssel, de a buldózerkéj akkor kerítette hatalmába az idomárt, amikor valamiféle nyerítést imitálva kiharapott egy falásnyi cafatot a felkínálkozó női altest mámorban levedző, rózsaszín valóságából. A dobpergés emlék maradt a velőtrázó hangvulkán agytipró jelenében, mindenki mozgásba lendült, mintha a szédülten jövő-menő balettesek lelkesebben tipegték volna tánctalan táncukat körbe-karikába, a kígyónő hengeres teste vészesen vonaglott saját, hangtalan zenéjének bűvöletében, a többiek is tenni akartak valamit, a töprengéstől megnyúlt az orruk, és beesett az arcuk, de hát ők sem tudták, hogy a tettben nem a mozdulat a fontos, hanem a gondolat.- Selejt a divat! - élvezkedett a kabátos, az élet komplexitását imigyen értelmezve, valószínűleg nem érzékelte, hogy a test s a szellem kiegészítői egymásnak, nem az egységben kell keresni az ellentmondást, hanem az ellentmondásban az egységet, persze a csodagyerek kivételnek tekinthető, a titok, amely csodaszép arcáról sugárzott, egy másik titokkal tarthatott kapcsolatot, valami arra kényszerí- tett, hogy lehunyjam a szemem, s amikor megint felnéztem, nem láttam már a lányt, a székek egyikének a karfáján megjelent nyaksálat figyeltem, selyem lehetett, mert könnyedén lebbent egyik székről a másikra, hol az ülőkékre telepedett le, hol a lábakat ölelgetve kúszott fel a karfák tetejére, formát változtatva táncikálta végig a teret, néha zászlóként lebbent, néha hosszú nyakat formált belőle a szellő, mintha vonaglott volna kényeskedve sikló lehelet-teste, majd rongydarabként hullott alá, nyaksálként fonódott össze a székek karfáján, aztán búcsút intett valakinek, talán a világnak, talán csak önmagának, mert hirtelen eltűnt a körbeállított székek között.- Ez volt a nő? Vagy életre kelt a sikoly? - Kérdezhettem volna még többféleképpen, de a hüledező tétovaságot csak a mesékben értékelték valamikor.- Né, né, né! - rikoltozott önelégülten a kabátos, mert odalent mintha elszaba- dulóban lett volna a pokol.

28