Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)

Ez már az a bizonyos gyakorlat. Hallgatok és a háta mögé próbálok feküdni, csakhogy a fal két arasznyi tetején két test nem fér el egymás mellett, így a fal belső felén csüngök lefelé, tíz ujjal megkapaszkodva egy tégladarab kiálló szélében.- Mi van? - kérdezte, mert szólni ugyan nem szóltam, de elfojtott nyögdécselé- semet nyilván meghallotta.- Nem könnyű - suttogom. - Tulajdonképpen alig bírom.- Csússzon mögém! - mondja. - Egyszerű, nem?

Nem, egyáltalán nem volt egyszerű, de azért mögéje csúsztam, de így valahogy az egyik lába alá, vagy inkább a két lába közé került a fejem, ebben az idióta testhelyzetben követtük az eseményeket. Noha az intimebb testi érintkezések gyakorlatára nem érzek magamban különösebb indíttatást, próbáltam meggyőzni magam, hogy a félig-meddig rajtam fekvő test kipárolgása nem érintkezik a saját testem kipárolgásával, a bőrfelületek közvetlen érintkezése kizárt, amit érzek, a kabátos egyik lábának a súlya, amely elviselhető tehernek tekinthető. Mindezeknek vajmi kevés közük van a hanghoz, nekem pedig most a hangokkal kell bíbelődnöm.

Az alant haladók lépteinek a zaját s a cipők alól elguruló kavicsok egymáshoz koccanó zörejét igen jól érzékeltem, számtalanszor megfigyelhettem az ilyen típusú tereket s az ezekből kivezető nyílvessző-sikátorokat, egy kihűlt napkorong képzeletbeli sugaraiként raktároztam el magamban a fényevesztett sikátor-sugarak látványát újfent, körös-körül, a nap-tér járdáján sorakozott fel a menet, s mintha valamiféle szertartás megszabott rendjét követték volna, körbejárták a teret egyszer, kétszer, háromszor egymásután, anélkül, hogy ritmust váltottak volna, aztán felsorakoztak a harang és a reverendás között, előbbi a kelyhével akart a földbe harapni, nyelvét mintha görcsbe merevítette volna a félelem, feszes tartásban mutatott valamerre, talán előre, talán semerre, a harangtest maga féloldalra dőlve süllyedt a kavicsos, kiszáradt talajba, a szakállas gnóm pedig mozdulatlanul gubbasztott a valamikori templom valamikori ajtajával szemközt.

A hosszú, befej ezhetetlennek tűnő vonulás, ami azután következett, azt az érzetet keltette, hogy a végtelen kéznyújtásnyi távolságra került tőlünk, Isten lépteit is hallani fogjuk, lélegzetvételét nemkülönben, ha mindezeket nem tudom lefotózni, a porszem léte értelmét veszti, a gondolatról s a kvantummechanikáról nem is beszélve, a kabátos is sűrűbben kapkodott levegő után, izgalmában mintha lökne is rajtam egyet-kettőt, ezt most egyáltalán nem veszem zokon, mert az én lélegzetem is elkezdett akadozni, amikor megláttam a házak mögül elővonuló balettkart. Nem lehet tudni, hányán vannak, az egyik nyílvessző-sikátorból bukkantak elő, s egy másikon eltűnőben voltak, de a menet elejét még látni lehetett, amikor a vége még mindig szem előtt volt, körbehaladtak, mintha foglyok lettek volna egy képzeletbeli óra számlapján, tulajdonképpen sem eleje, sem vége nem volt a menetnek, állandóan jöttek, jöttek és jöttek, aztán mentek, csak mentek, de mindig előjöttek újra, hogy ugyanazok jöttek-e, akik elmentek aztán, ezt nem lehetett megállapítani, egyformák voltak, arcuk agyagszerűen sárgállott szemkáp- ráztatóan kifestett, több színben pompázó szemgödreik alatt, arcukra ráfagyott egy mosolyszerű fintor, vagy csak annyi történt, hogy ajkaik körkörös izmát széthúzták valamiért, valamikor, ki tudja, miért, s ki tudja, mikor? Mozdulatszimfó26