Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 12. szám - Sigmond István: Mindenki múzsa szeretne lenni (elbeszélés)
lett, hogy nem lehetne átcsúszni közöttük. Az is igaz persze, hogy a női testek domborulatainak változatossága csak valamely szabályos formába helyezve teheti jelentőssé önmagát, a székek között igencsak jól érvényesülne, egyébként a sikolyt is a kör közepére képzelem el, szinte már hallom is, ahogy a fülembe villan, a kalapácson, az üllőn s a kengyelen lovagol, megközelíteni viszont csak akkor lehetne, ha elmozdítanám valamelyik széket, hogy behatolhassak a kör közepére, ahol az elképzelt sikoly forrását feltételezem, de ennek nem volna értelme, a hang önmagában nem egyéb egy egyszerű hangnál, nővel együtt viszont „nő sikollyal", s ez egészen más, amellett, hogy tartalmat adnak egymásnak, a kompozíció szempontjából is lényegbevágó az elemek ideális összhangja. A gondolatok közötti csemegézést kénytelen vagyok abbahagyni, megkezdődött ugyanis a munka. Nem tudom eldönteni, hogy látnak-e minket vagy sem. Ha mi látjuk őket, ők is követhetnék mozdulatainkat, persze ha idenéznének. De miért néznének a leomlott házfalak egyikének a peremére, arra az egy-két arasznyi felületre, amikor a lehetetlenséggel határos még a feltételezése is annak, hogy rajtuk és Isten szolgáján kívül valaki is része volna a jelennek. Ez utóbbi, vagyis a papi öltözetű egyén olyan relikviaszerű tünemény, annyira hozzánőtt a tájhoz, hogy a félig-meddig térdre omlott templomfalak előterében gubbasztó, szakállas alakja valószínűleg tartozéka lett a helynek s a mindig csak jelenben felfogható pillanatnak. A mozgás, a fény, az illatok és a hangok közül ez utóbbit érzékeljük a leghamarabb, nem tekinthető meglepetésnek tehát, hogy a kabátos, aki hason fekve helyezkedett el a már jelzett falrész lecsonkított tetején, szájhoz emelt mutatóujjával int óvatosságra. Nem beszélgetünk, mindketten tudjuk, hogy mi a dolgunk, jegyzetelni is felesleges, a szavak, amelyek itt elhangzanak, vagy feltételezhetően el fognak hangzani, úgyis belevesznek az örökkévalóságba. A csoport ráérősen halad odalent. Fényképezni egyelőre felesleges, noha a kabátoson és önmagámon kívül minden élőt és valós helyzetet meg kell örökítenem. Persze a szakmai követelményeknek is meg kell adni az őket megillető szerepet, ebből nem engedek, a felvételeken a különlegesen szép fényhatásoknak is érvényesülniük kell, amelyek nemcsak a fény és az árnyék változásaira vonatkozhatnak, de bizonyos körülmények között meghökkentő, mondhatnám azt is, hogy szemkápráztató csillogást is jelenthetnek, a szó valós és elvonatkoztatott értelmében is.- Megvan! - suttogom a kabátosnak.- Mi van meg? - csodálkozik a kabátos, és körülnéz, hogy vajon mit fedeztem fel, amit ő nem vett észre.- Miközben a nő sikolt, lubickolnia kell. így jobban csillog a bőre. Mit szól?- Hát majd lubickolni fog - mondja a kabátos. - Ezen ne múljék. Arról nem volt szó, hogy beosztott lennék, nem, nem így, inkább így:...hogy valamelyikünk a másik beosztottja lenne, az együttműködés viszont csak akkor maradhat töretlen, ha a kompromisszumra való készség mindkettőnkben fellelhető, sőt alkalomadtán a gyakorlatban is kimutatható.- Egyelőre hallgassunk, jó?! Feküdjön a hátam mögé, és csend! 25
