Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Horváth Márta: Kísérletek az esszéizmusról (Robert Musil esszéi)
1925-ben, egy két évvel későbbi esszéjében Musil egy egészen más problémából kiindulva újra eljut a „másik állapot" meghatározásához. A Szempontok egy új esztétikához. Megjegyzések a film dramaturgiájához című esszében a 20-as években a némafilmek körül kialakult vitába kapcsolódik be, és Balázs Béla Der sichtbare Mensch oder Die Kultur des Films című könyvének kapcsán fejti ki művészetelméletét. A némafilmet a vele szembeni kortárs kritika ellen azzal az érvvel védi meg, hogy nem egyedül a némafilmet jellemzi a megcsonkí- tottság, hanem minden művészeti ágnak - a művészetnek általában - alapvető tulajdonsága a töredékesség: „Némán, mint a hal, és haloványan, mint valami földalatti lény, úszik a film a csak-láthatóság tavában; de a festészet is néma és merev, [...] és szemügyre vehetünk zenei elfogultság nélkül akár egy klasszikus zeneművet is, és ha mint szociális megnyilvánulást nézzük, hangmozdulatai eddig még le nem írt és párját ritkító mániának bizonyulnak."28 A művészet tehát minden formájában „absztrakció", „töredékesség", „egyensúlyzavar". Mi teszi azonban művészetté azt, „ami ilyen furcsa módon töredéke csupán az élet teljességének"? Musil a választ a befogadó bizonyos viselkedésében látja, aminek megnevezéséhez itt újra visszatér a „másik állapot" fogalmához. A műalkotásoknak, ezeknek a „bonyolult, gyakorlatiatlan, szinte groteszk képződményeknek a láttán" a befogadó ugyanis nem ámul el, nem érzi át az élmény „abnormalitását", „zavartságát". Musil ezt azzal magyarázza, hogy a töredékesség az élménynek csak az egyik fele, mert „amennyire a művészet absztrakció, annyira már egy összefoglalás is egy új összefüggéshez".2^ A befogadó a töredékest azonnal kiegyenlíti egy másik irányba, és a részt új egésszé, az abnormálist új normává, a megzavartat más lelki egyensúllyá alakítja. Ebben látja Musil a művészet episztemológiai funkcióját: az absztrakció által a benyomások kilépnek megszokott kereteik közül, szétroppantják a közönséges teljességélményt, megkérdőjelezik világképünk szilárdságát és egy új, apokrif összefüggést sejtetnek meg.30 A „másik állapot" megélése, a világ és az én másfajta megtapasztalásának egyik lehetősége tehát az esztétikai élményben rejlik. A „másik állapot" funkciójának meghatározása mellett Musil megkísérli annak „beazonosítását", tulajdonságai által való leírását is. Visszatér A német ember mint szimptóma című esszétöredékből már ismert körülírásokhoz, ezekkel azonban nem azonosul, a leírásokat pontatlannak tartja, s kételkedik a meghatározás lehetségességében: „Hacsak nem alapozta meg az ember mélyreható kutatásokkal, nemigen vállalkozhat ma arra, hogy többet mondjon [...] jellegéről".3! Az esszék alapján így a „másik állapot" az embernek egy olyan tudatállapotaként határozható meg, melyben az a világot és önmagát a „normális" állapothoz képest különbözően, másként tapasztalja meg és ami egyfajta teljesség- és tökéletességérzést közvetít. Az esszék azonban arról is tanúskodnak, hogy ez az állapot a normális tudatunk számára hozzáférhető fogalmakkal nem leírható, költői eszközökkel nem ábrázolható. Ezeknek az esszéknek a témája az ábrázolhatatlan, ahogy Lyotard Kant nyomán nevezi, „amiről nem mutatható (nem ábrázolható) se példa, se eset, se szimbólum. [...] az abszolútum általában".32 Az abszolútum megléte viszont ábrázolható, mondja Lyotard, ebben az esetben „negatív ábrázolásról" beszélünk, mint pl. az absztrakt festészete esetében. Ennek példáját látom Musil esszéiben a „másik állapot" ábrázolására való törekvésében is, mert az állapot mibenlétének megragadása minduntalan kudarcba fullad, létezésének ábrázolására pedig egyetlen mód, egy negatív mutatkozik. Ezt a módszert nevezem inverziónak, mert a láthatatlanra indirekt módon, a látható által utal: a keresettet másikként, eltérésként, a normális megfordításaként ábrázolja. 116
