Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Horváth Márta: Kísérletek az esszéizmusról (Robert Musil esszéi)
A másik ember Musil A német ember mint szimptóma című esszéjében levonja gondolatmenetének végső következtetését, és elgondolja azt az embert, aki a kor hit (ideológia) nélküli tényembéré- nek ellentípusát képezi. „A tények szellemének valódi ellenjátékosajij" nem azok, akik „tagadják a tényeket" és nem is azok, akik „racionalitásunkat hibáztatják és azt kívánják, hogy legyünk kevésbé racionálisak".24 A valódi ellentét az embernek egy bizonyos állapota, melyet Musil a „másik állapotnak" nevez, és aminek leírása egész életművét, annak minden műfaját, elbeszéléseit, novelláit és a regényét is meghatározza. Mivel a „másik állapotnak" a leírása a különböző műfajokban alapvetően különböző, így itt az esszék szövegére fogok szorítkozni; a novellák lényegileg eltérő ábrázolását és a regénybeli megjelenését nem tárgyalom. Az képzelés az ember tudatának egy a „normálistól" eltérő „másik" állapotáról (Musil maga nevezi így később a két tudatállapotot), a Megjegyzés egy metapszichikához (1914) című írásban bukkan fel először, amit Musil a Walter Rathenaunak Zur Mechanik des Geistes címmel megjelent könyvéről írt. Musil szokásához híven épp azt illeti a legkönyörtelenebb és legironikusabb kritikával, aki őt inspiráló, az övéihez nagyon hasonló gondolatokat fogalmaz meg számára elfogadhatatlan kontextusban, mint ahogy ez Spengler A nyugat alkonyát kritizáló esszéjében is történt ("Szellem és tapasztalat. Megjegyzések olvasóknak, akiket nem ért el igazán a Nyugat alkonya", 1921). Az esszé alapvetően az ellen a módszer ellen irányul, ami Musil szerint minden hasonló próbálkozás buktatója, mely lelki élményt kísérel meg leírni: hogy a racionális megközelítés keveredik az érzelmi-misztikussal. „A lelki érintésből csak a legintimebb pillanatokban alakult fogalmakhoz való megerőltető ragaszkodás marad, melyek közé minden más oly szellem jegyében interpollálódik, amelyik természetszerűleg transz-állapoton kívüli, és a tudományos értelemtől tulajdonképpen csak abban különbözik, hogy lemond annak módszer- és pontosságbéli erényeiről." Kritikája így Rathenau esetét szimptómaként kezelve egy az egész német kultúrára jellemző hiányosság ellen irányul: „Nekünk németeknek - Nietzsche egyetlen nagy kísérletét leszámítva - nincs könyvünk az emberről; nincsenek életrendezőink- és szervezőink. A művészi és a tudományos gondolkodás nálunk még nem érintkezik. A kettő közti terep kérdései megválaszolatlanok maradnak."26 Ami ennek, és Musil Rathenauval szembeni alapvető ellenszenvének ellenére kiváltotta Musil elismerését a könyvvel szemben, az az a „merész vállalkozás", ami az emberi állapotok egy bizonyom csoportját írja le, és amely arra tesz kísérletet, hogy ebből az állapotból, mely „törékeny" és „ritka" élmény, megkonstruálja a hozzá tartozó ember szellemét, és az értelem helyett ezzel a szellemmel gondolja el a világot.26 Ennek a gondolatnak a saját életműbe való beillesztése azonban csak a húszas években történik meg - a háború alatt Musil csak egy-két politikai témájú esszét publikál. Esszéi közül kettőben használja kifejezetten ezt a fogalmat: a már tárgyalt A német ember mint szimptóma-ban és A Szempontok egy új esztétikához. Megjegyzések a film dramaturgiájához címűben. A német ember mint szimptómá-ban Musil megpróbálja meghatározni a „másik állapotot": úgy írja le mint pl. hogy a szeretet, jóság, irracionalitás, vallásosság fogalmaiban mind benne rejlik az igazság egy eleme, hogy az Én és nem-Én közti határok összemosódnak vagy hogy a viszonyok a „normális" állapothoz képest megfordulnak. Fejtegetései közben azonban mindig újra arra a következtetésre jut, hogy „ezt az állapotot nehéz lefesteni", végül pedig azzal rekeszti be kísérleteit az állapot meghatározására, hogy „Nem folytatom tovább a leírást, mivel pillanatnyilag nincsenek birtokomban azok az eszközök, amelyekkel bizonyos fokig tökéleteset tudnék nyújtani."22 115
