Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Horváth Márta: Kísérletek az esszéizmusról (Robert Musil esszéi)
Musil abból kiindulva tehát, hogy a történelem szimbolikus formák és rendek kiszámíthatatlan váltakozása, és az ember alaktalan lényként mozog ebben a kontinuumban, tehát hogy a jelenség szintjén megmutatkozó különbségek a különböző korok emberei között valójában nem lényegiek, pusztán kívülről az emberre ragadt formák, az emberi önazonosság problémáját fogalmazza újra. Az ember identitásának kérdése ebbe a történelem- képbe beágyazva alapvetően megváltozik. A kérdés immár nem az lesz: „mi vagyok én?", helyesebben a kérdésre, mármint, hogy „mi vagyok én?", a „hol vagyok?"!7 kérdésre adott válasz felel. Az identitás függvénye lesz egy külső tényezőnek, amit Musil szituációnak nevez, és amit úgy határozhatnánk meg, mint a földrajzi tér és a történelmi idő metszéspontja, egy társadalmi rend, egy kulturális helyzet. Újragondolva a problémát Paul Ricoeur terminológiájával,!8 azzal lehetne kiegészíteni a Musil regényéről, mint az irodalmi fikció zavarba ejtő eseteinek egyik példájáról tett következtetését, hogy az „ugyanazonosság" (mémeté), tehát a „szubsztanciális vagy formai azonosság"!^ vagyis a „szerzett készségek és a ...-val/-vel gyarapodott azonosulások együttesének"^ elvesztése itt valójában nem a cselekmény főhősével, tehát érdekes módon nem a „tulajdnoságok nélküli emberrel" történik, hanem a regény másik főszereplőjével, Kákániával, azzal a társadalmi képződménnyel, mely nem találva az őt szervező egységes ideológiát, egymással össze nem egyeztethető ideológiák sokaságára támaszkodva próbál fennmaradni. Ennek a szubsztanciális hiánynak (mely a Monarchiát modellező Kákánia legmeghatározóbb tulajdonsága) a mibenlétét fejti ki Musil az esszének a „Nemzedékünk helyzete (Nemzedékünk és az alaktalanság)" című fejezetében Hermann Broch „Wertzerfall" elméletéhez nagyon hasonlóan, és ezt az érvet hozza fel a A csatlakozás Németországhoz (1919) című politikai esszéjében az egyesítés mellett érvelve is, ahol a Monarchiát „névtelen igazgatási gépezetnek", „anyagtalan formának" nevezi.2! Épp ezért zavarba ejtőnek Musil esetében talán leginkább az tekinthető, ahogy összekapcsolja az egyén és a társadalom azonosságának problémáját. Mert hogyan is határozza meg a társadalom „alakja" az egyén „alakját"? A társadalom Musil szerint, mint mondtuk, akkor ölt alakot, ha rendelkezik egy egységes ideológiával, melynek funkciója a benne élő emberekre nézve, hogy életszemléletet kölcsönöz nekik és ezáltal meghatározza praktikus életüket, cselekedeteiket. Ennek hiányában az egyénnek két lehetősége marad: vagy regresszív módon a történelem régi korainak már aktualitását vesztett ideológiái felé fordul és az azok által nyújtott (hamis) erkölcsi támasszal élve teremti meg magának tettei legitimációját - ezt az utat Musil elveti -, vagy felismeri a „szituációt", azaz belátja a társadalom alaktalanságát és új utat keres: „Nagy általánosságban - a szocializmus kivételével - regresszív módon keresik a a gyógymódot; a jelentől elfordulva. A kötelékeit elvesztett embernek a régi kötelékeket kínálják. [...] Nagyon ritkán ismerik fel, hogy ezek a jelenségek új problémát jelképeznek, amelynek megoldása még nem áll rendelkezésre."22 Mivel pedig úgy gondolom, hogy az esszében kifejtett elmélet az emberi alaktalanságról hozzájárulhat a „tulajdonságok nélküliség" fogalmának és a főhős történetének megéíté- séhez, a tulajdonság nélküliséget nem az identitás elvesztéseként, Ulrich történetét pedig nem az önazonosság elvesztésének történeteként fogom fel. Az emberi identitás és a szituáció összefüggésének figyelembevételével a „tulajdonságok nélküliség" a szituáció felismeréseként, annak „magára vállalásaként", illetve a társadalmilag gyakorolt lehetőségekkel szembeni passzív ellenállásként, Ulrich története pedig új utak kereséseként értelmezendő. Mindez annak a feltételezésével, hogy az elbeszélés berekesztésének kísérletei éppen azon a helyen akadnak meg, ahol Musil a megtalált önazonosság toposzának ábrázolására törekszik.22 • A következő fejezetben azt tárgyalom, milyen megoldást lát Musil az esszékben az önazonosság itt említett problémájára. 114
