Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11. szám - Katona Imre: Búcsúszavak a Drávaszögről (Közreadja: Lábadi Károly)

Vélhetné valaki, hogy a korabeli prédikátorok és egyéb értelmiségiek önként vállalták netán különleges sorsukat, ám nemcsak az ő, hanem az egész népüknek a sorsa is különlegesen hányatott volt jó néhány évszázadig. E hosszas időszakból kiemelhetjük Drávaszög esetében pl. az 1683-1689 közé eső többszörös hajdú-dúlást, az 1701-es szerb pusztítást, az 1708-1709-es kuruc támadásokat, és akkor még a törökök elleni háborúkról nem is szólot- tunk. Mindezek következtében csaknem egész Drávaszög, sőt a déli országrészek magyarsága is állandó mozgásban volt, s már korábban eléggé régtől fogva kiépültek közöttük a kapcsolatok. így az 1522-es, tehát még „békebeli" Bács-Bodrog-Csongrád megyei dézsma- jegyzékekben baranyai eredetű helynevekből képzett családnevekkel találkozunk, a továbbiakban pedig a törökkori baranyai defterekben (adójegyzékekben) bácskai családnevek fordulnak elő, tehát nemcsak az említett kis Maláka-patakon, hanem bizony a nagy Dunán is (békében is) átjártak házasodni. A vallási-etnikai szempontból vegyes lakosságú Baranyában olyan körzeti „leányvásárok" is voltak, amelyekben az azonos vallású és nemzetiségű fiatalok találkoztak, ismerkedtek és esetleg el is jegyezték egymást. (Házasságszerző szokás volt a sárközi és a drávaszögi szőlőőrzés is, amikor az érni kezdő szőlőt leá- nyok-legények együtt őrizték a nagy rajokban pusztító seregélyektől; ilyenkor a már megszilárdult párkapcsolatokat a rokonszenvezők, kívülállók, harsány hangon név szerint ki is kiáltották.)

Ez a már-már idilli kapcsolat háborús időkben teljességgel felborult. Drávaszögből ember és állat tömegesen menekült át a Dunán, melynek akkoriban még jóval szélesebb volt az ártere. A drávaszögiek elsőrendű mentsvára Kiskunhalas volt, így pl. a töröktől való szabadulás idején 1699-ben oly sokan menekültek el a Drávaszögből, hogy az adott időpontban a város lakosságának 70 százaléka baranyai menekült volt, és csak 30 százaléka helybeli „őslakos" bennszülött. A visszaköltözés már akkor sem lehetett teljes, mert drávaszögi, dél-dunántúli családnevekkel még a hódmezővásárhelyi anyakönyvekben is találkozunk. A rövidebb távú és időtartamú menekülés, egyúttal a gyakori házasságkötés természetesen a Drávaszög és Szlavónia kapcsolatának esetében is fennállott: így pl. 1942- ben az akkori Magyarországhoz visszakerült Kopácson szentlászlói menekülttel találkoztam, egyébként közvetett bizonyítékok sokasága utal e két történelmi táj többszázados, állandó kapcsolatára: számításaim szerint pl. 1000 drávaszögi tájszónak számszerűleg több a szlavóniai rokona, mint az ormánsági, holott hangtani szempontból Ormánság és Drávaszög nyelve egymáshoz áll közelebb. Az ormánsági és a drávaszögi nyelvjárások közeli rokonsága valószínűleg még a török hódoltság előtt kialakult, majd az eszék-budai ha- diút elvágta Ormánság felé is a szálakat, Szlavónia irányába viszont sokkal kevésbé. A török utáni betelepülésekkel az Ormánság, Drávaszög és Szlavónia esetében hiába lett vegyes etnikumú minden szomszédos táj, a vallási alapon kötött endogám házasságok megszilárdították a különállást, azonos felekezet esetén viszont gyorsították az összeolvadást. Tanulságos pl. a Drávaszögtől nem túlzottan messze eső Mohács (ahova 1991 után is újra több drávaszögi menekült érkezett) házasodási körzete: a mohácsi katolikus magyarok a közeli szebényiekkel, a reformátusok pedig a Külső-Drávaszöghöz tartozó kölkediekkel (is) házasodtak. (Mohácson éltek még görögkeleti szerbek, katolikus sokácok, sőt laktak ott németek és kétféle cigányközösség is.) A Drávaszöghöz hasonlóan zilálódott a régi Sárvíz és a Duna közötti Sárköz: az egymással tőszomszédságban megmaradt református magyar falvak képezték a belső magot, területi szempontból kiesett ugyan, de népi-felekezeti hovatartozása révén mégis Sárközhöz soroljuk Bátát, de már a földrajzi értelemben is sárközi Bátaszéket katolikus magyar és német lakossága miatt kirekesztjük. A Külső-Drávaszöghöz hasonlóan (valaha a távolibb Zengőalja is sárközi rokonsággal rendelkezett, de később elszigetelődtek egymástól, sőt Mecseknádasd a 19., Hidas magyarsága pedig a 20. században kihalt; elnémultak a harangok.

107