Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Alföldy Jenő: Buda Ferenc világa
Lázas beszéd ez; a sorvégeken nem torpan meg a mondat, hanem elszakít egymástól jelzőt és jelzett szót, névelőt és névszót, birtokost és birtokot. A szabad ritmust több helyen szaporán lüktető anapesztusok gyorsítják föl. A súlyos történelmi tragikum groteszk hatású, kisszerű - ségre vagy középszerűségre utaló szavakkal, megállapításokkal keveredik. Nagy veszélyek el- hárultával sem tisztult ki az ég, a lélek nem került ki gyógyultan a túléltekből. A költői lelkiismeret háborgása nem csitult el, a nagyhatalmak kártyacsatája bármilyen ultimét hozott, félő, hogy a nemzet ismét a vesztes oldalon találja magát - jósolni legalábbis nem lehet. A vers hátteréből mintha Petőfi legnagyszerűbb politikai költeménye, az Egy gondolat bánt engemet ágyúdöreje visszhangozna messziről. Nemcsak a heves szívverésű versritmus, hanem a harc tétje, a világszabadság gondolata révén is. A „világ" háborúinak mindent „szabad" a nemzettel szemben. Groteszk módon valósult meg a másfél évszázados és még sokkal régibb álom: „.. .és hadak jönnek és mennek és / itt a szabadság, minden szabad: / szabad a szolga, szabad a gazda, / szabad a vásár..." Buda Ferenc legfőbb kortársi mesteréhez, a „Szív Vitézé"-hez, Nagy Lászlóhoz fohászkodik odaátra: „van-e, lesz-e, marad-e mentségI iszonyú vétkeinkre?" a lelkiismeret szava ez, s habár a választ nem tudja maga sem, a kérdést jól teszi föl mindnyájunk helyett. Mentség nincs, de van, ki ezt elődje árnyékába kapaszkodva tudatosítja. A groteszkbe hajlított tragikum mellett változatlan érvénnyel van jelen Buda Ferenc költészetében a dal. A Zöld ág-az újabb versek közt a legszebbekhez tartozó - a múlandóság érzését bűvöli elviselhetőbbé azzal, hogy kidalolja az ifjúság elmúlását. A változó szótagszámú sorok nem egy előre megválasztott poétikai modellhez idomulnak, hanem a lélek önmozgását, a kedély hullámzását követik. Ősi sámándob pergése hallatszik az Ég s föld között soraiban. A magyarok eleinek és az Urál vidékén rekedt maradékainak varázslata itt a csernobili katasztrófa rémével viaskodik. A rontást űző, mesejelképeket idéző varázsszavak közé a huszadik század modern kifejezései keverednek. Mintha Tarkovszkij Sztalkere vezetne végig minket azon a „Rosszpusztán'' vagy „Badland"-en, ahol „riadt borsószem táncol a dobon", és „pörög immár a világfa árnya" - kockán forog immár Európa s az egész emberiség jövője. Verseinek legfőbb tárgyi, érzelmi és erkölcsi fedezete az alföldi tanya világ, a „Homok-haza“, ahogy ő nevezi ezt a vidéket. Ezt érzékeltem már a Holt számban búzaszál két évtizeddel korábbi verseiben. Az Arvaföld című kötetben a Himnusz Imza jelzi, hogy ettől az otthonosságától nem tud elszakadni. Ha rokonságát nézem, Petőfi minden szépségre fogékony tájversei hozzá képest idealizált képet adnak a rónaságról. A kietlenségben meglelt szépség, a történelmi veszteségek ismeretében sem lehúzó, hanem fölemelő múlt inkább Tornai József Síkság című, nagy lélegzetvételű versével rokonítja. Nem tudom, a költői pátoszról jelen pillanatban milyen hosszat vagy besszei jeleznek az esztétika bankárai és bukmékerei. Én az utóbbi évek legnagyszerűbb lélekmegnyilvánulásai közé tartozónak érzem e sorokat. Múlt hantja jövő torlasza Szíkföld-haza Homok-haza Gyertyám leég előbb-utóbb fiad vagyok? földönfutód? Rád-rádlelek elvesztelek Arcomba fúj makacs szeled kérdőre von nekemszegül megvallat könyörtelenül s én csak hebegek dadogok dűlőiden elindulok lesvén ahogy göröngyeid fölisszák Isten könnyeit 72
