Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11. szám - Alföldy Jenő: Buda Ferenc világa

s szálanként hull, fogyatkozik reményem.

De tűrni kell most könny nélkül, keményen.

S a kurta csikkel ujjam pörkölöm.

Pontos helyzetkép, törés nélküli gondolatmenet, érzelmeskedés nélküli jelzés egy tragikus léthelyzetről, s a vállalt szonettforma hibátlan teljesítése. Pályakezdő költőknek jó tanácsul szolgál: a vers akkor tökéletes, ha úgy sugall a szavak jelentésén túli gondolatot, hogy a benne leírt tényeket prózában sem lehet világosabban, szabatosabban elmondani. Ez nem szabály - legfeljebb azzal a fenntartással, hogy a tehetség által bármikor megszeghető -, de ha a költő ilyen biztos kézzel tud összefogni egy élethelyzetet, akkor jó alapja van arra, hogy kibontson belőle egy nagy kisugárzású gondolatot, jelkép értékű látomást. Akkor néhány sorral alább már kimondhatja sorsa összefoglaló, történelmi érvényű tanulságait. Azt, hogy „Rabja vagyok annak, kit vádolok, / s oly furcsa így: fogolyként felperesnek." Vagy azt, hogy "Foszló csepűből megsodort zsineg - göbös, kemény csomóvá hurkolóztam, / s szolgálok hitem eszményeinek / tetőtől-talpig szürke rab-darócban." Az újabb versek közül az 1956 (Töredék) visszhangzik erre. Mintha korabeli dokumentumfilmek elfakult, összekarcolt és hiányos képsora, töredékekből összemontírozott filmmozaikja peregne a verssorokban. Úgy, ahogy az emlékezet szelektál a sok évtizedes emlékekben. A vers záradéka egy el nem felejthető zárcsattanást idéz fel, majd az igemód régiességével utal ama napok történelmi pátoszára: "

Szél rolmmoz, / kimetszett közepű lobogót szaggat. / Ifjak valánk. Fiatal voltam."

Fejlődése úgy maradt szerves, hogy közben erős módosuláson is keresztülment. A nyugateurópai formát a magyar nyelv szellemének jobban megfeleltetett ütemhangsúlyos versidomra, illetve a tagoló ritmus elvéhez közelítő szabad formákra cserélte. Nagyobb teret adott a gondolatritmusnak, a merészebb képzettársításnak és a tágabb jelentéstartományokat egyberántó metaforának. Mélyebben merít a népdalból, -balladából, a ráolvasó, regölő énekekből. Módszeresen tanulmányozta a rokon népek folklórját; műfordítóként is elmerült benne és az általában elhanyagolt közép-ázsiai népek népköltészetében, törökben, kazahban, kirgizben. Fia korai verseiben inkább a tárgyszerű láttatás biztonságával győzött meg, akkor az újabbakban a gondolatot érzékeltető látomás került előtérbe. íme egy részlet a cím nélküli, Nagy Lászlótól vett mottóval ellátott újabb verséből:

Hadak jöttek, hadak mentek, lám,

Eltűntek a hadak, kincstári Kifakult gönceiket a lengyelpiacon Kótyavetyéli a pórnép, hadak Jöttek, hadak mentek, vér, füst,

Idegen szó szivárog elő az Emlékezet réseiből, kormos kerozinbűz, elhaló, szürke ágyúdörej, hát ennyi, csak ennyi a történelem, negyven, száz, százötven év után negyvenszáz ultimó, ki nyerte vajon a partit? negyven, száz, százötven év csak ennyi, mert Teelőtted,

Uram, ezer esztendő is, repedt pohárban feketül immáron felismerhetetlenné az idő üledéke, nem tanulunk, ebből sem tanulunk, még hogy jósolni belőle! (...)

71