Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések
még a felszereléskor felakadt, s így, szemmagasságban elhelyezkedve, szabad betekintést nyújt a láda ablakát mesteri szövésű hálóval elfüggönyöző, pocakos pókra. Bizony, ebbe a házba ritkán érkezhet levél. Lakosai leváltak az éltető közösségről, elveszítették az életüket szabályozó kapcsolatukat a közösségi értékrenddel. Miként az irodalom, a művészet és a kultúra is a magánszférába utaltatott a globalizáció, és az ellenhatásaként erősödő regionalizáció nyomása által. Mert a postaláda nyílásában trónoló pók metaforája ezt a víziót, a kultúrpesszimizmus döbbenetes látomását lobban- totta lángra bennem. Olyan élményként tapasztaltam, ami lényegében bennem lappangott, ám szükség volt arra a bizonyos koranyári délelőttön a hálójában terpeszkedő pókra az otthont teremteni kívánók kiskapujában, hogy nem csupán tapasztalati, hanem gondolati szinten is tudatosuljon bennem a szálak elszakításának következménye. Annak ugyanis gyakorlati magyarázata is lehet, hogy miért kellett a postaláda nyílását a faberakásos kiskapu közepébe vágni, ám a cselekedet mögött ott a kollektív emlékezet, a közös élmény és a közös tapasztalat eltűnésének minden nyoma. Azé a kollektivitásé, amiből mindenki a számára értékest és kamatoztathatót vitte magával, és ezáltal a mítoszok világából átlépett a realitás talajára, a racionalitás terepére. A racionalitás pedig köztudottan nem művészetbarát. Sőt, miként Kertész Imre jegyzi: „Ha a lelki élet helyét az ész veszi át, megkezdődik a hanyatlás, aminek végül az ész is áldozatául esik." Fűzi László, a kecskeméti Forrás szerkesztője írja tekintélyes terjedelmű naplójában (Lakatlan Sziget I-III.) a kultúra jelzett talajvesztéséről a következőket: „A magasztosság helyére a kiszámíthatóság, az egyszeri helyére az ismételhető, a titok helyére az unalomig ismételhető kerül." S ugyanő idézi Tandori Dezsőt, aki a kultúrpesszimizmusának nukleu- szát a következőképpen igyekezett meghatározni: „... meddig éltethetjük azt, ami csak a magunk számára fontos, márpedig az írás, s ami mögötte van, lassan az egész kultúra pár ember ügyévé egyszerűsödik, hogy az írás, a mű teljessé tétele, a motívumok továbbgondolása, éltetése miként zár ki bennünket a külső világból". Bennünket, írókat rekeszt ki - mondja Tandori - az irodalommal, a művészetekkel való foglalkozásunk a racionalitás világából. Amelynek művészetekre nincs szüksége, csupán habostorta-kultúrára. A habostorta-kultúráról (II.) „Minden, ami körülvesz minket, félelmet kelt. Nincs többé közös nyelv. Senki sem érti a másikat. Azt hiszem, senki sem akarja érteni a másikat." (Elias Canetti) „A kultúrában a habostorta-korszak köszöntött be" - jelentette ki egy könyvheti interjúban Gálvölgyi János érdemes művész, „Az év nevettetője" címmel is kitüntetett parodista. A statisztikák a nyilatkozót igazolják: könyvekből a habkönnyű romantika és a krimi fogy behozhatatlan előnnyel. Megnyugtató, hogy a közönség nem szokott le az olvasásról, a könyvet mégsem szorította ki pozíciójából az Internet, az igazi és visszafordíthatatlan következményekkel járó csapást a televízió és a videó mérte az olvasás-kultúrára. Noha az olvasás-szociológusok és az agykutatók egyenesen biológiai szükségletként tüntetik fel az élményszerző olvasást, amelynek hiányában elhalnak az agysejtjeink, a valóság nem támasztja alá ezt a szükségszerűséget. Magyarországon a tizennyolc éven felüliek egytizede életében egyetlen könyvet se olvasott el, huszonhét százalékuk még nem járt könyvtárban. 64
