Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések
A statisztikai mutatók ismeretében válik értelmezhetővé a szerzőknek, a művészetekkel foglalkozóknak a maguk lakatlan szigetére való kivonulásuk fölötti sírmélyi depressziója. A kultúra lassan néhány ember magánügyévé válik, ám ezen túl ott jelentkezik a legnagyobb probléma, hogy bizonyos civilizációs szokások is eltűnőben vannak. Például a párbeszéd. A gondolatoknak, a gondolatok köré szerveződő szólamoknak az egymásba fűzése. A gondolatok továbbgondolása, az olvasottak fölötti meditáció sem igazán szokás manapság, az olvasó - amennyiben van még olvasásra időt szentelő -, leginkább a történet nyomán lapoz, s nem azokra a csomósodási pontokra tapint rá olvasmányaiban, amelyek a disszonanciáktól terhes világ harmonizálásában lehetnének segítségére; idejét tölti csupán, s végigfut egy kalandon, amelynek valós megélésére se ideje, se módja, se alkalma nem lenne. Az ilyen olvasás szurrogátumként értelmezi és értékeli az irodalmat, s úgy csippent belőle, mint náthás ember az aszpirinből. Az író azonban nem patikus, könyve nem orvosság. Az író nyomot kíván hagyni a jelenről a jövő számára, ugyanakkor azt is elvárja, hogy a jelenben is tudatosuljon, az életnek a hétköznapi gondokon felül kell, hogy legyen célja. Ha nem egyéb, akkor az, amit a kolozsvári Orbán János Dénes imigyen fogalmazott meg: „Semmit sem szabad örökérvényűnek kikiáltani és egyértelműen elfogadni, mert akkor már nem beszélhetünk szabadságról." A kételkedő igazságkeresés tudvalevőleg az írók dolga. Akik nem azért vonulnak lakatlan szigetre, vagy zárkóznak elefántcsont-toronyba, hogy elzárkózzanak az élettől - noha Kosztolányi szerint „az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda" - hanem a minőségérzéknek a közösségen belüli hanyatlása, a habostorta- kultúra iránti megnövekedett igény űzte őket választott vagy kényszerű magányukba. Ahol türelmes szenvedéllyel végzik a dolgukat, akár a harangöntő, aki tudja, hogy bizonyára sohasem hallja meg munkája eredményének kondulását. Hiszen nem is magának önti azt a bizonyos harangot. Az új szentháromságról „A világ ismereteinek mennyisége minden tíz évben megkétszereződik - és maga ez a tempó is növekvőben van. Még húszévnyi iskolázás is kevés; hamarosan úgy fognak meghalni az öregek, hogy még nem tanulták meg, hogyan éljenek, és teljes kultúránk összeomlik felfoghatatlan bonyolultsága miatt.“ (A. C. Clarke, futurológus) A köröttünk lévő világgal szemben jelenleg behozhatatlannak tűnik helyi lemaradásunk, de annak bizonyos, a science fiction társadalom irányába vezető elemei nyugtalanító gyorsasággal vernek gyökeret nálunk is. Nemrég még a fantasztikum körébe tartoztak azok az elképzelések, hogy az emberiség egyszer majd felkerekedik és kilép a világűrbe, új bolygókat hódít meg fajának. Ma pedig már nagy léptekkel halad a csillagok irányába. Közben azonban az is egyre bizonyosabbá válik, hogy az ember elsajátította saját elpusztításának a módját is, és nem is tűnik annyira futurisztikusnak a feltevés, hogy ezt a tudását alkalmazni is fogja, mielőtt a szükségszerű elvándorlás megkezdődne. Bízzunk benne, hogy mégsem ennyire fekete az ördög, bár ha mégis, akkor értünk is eljön. Az azonban tény, hogy az új technológiák és a számítógép sok munkától szabadították meg az embert, aki ennek révén sok időt megtakaríthat. Ez a felszabadult idő azonban nem jelent több lehetőséget a pihenésre, a gondolkodásra vagy az elmélkedésre. A technológiai forradalmak ezzel szemben felgyorsították az életritmust; szaporodtak a teendők, egyre több tapasztalatra nyílott rálátás, és az emberek belevetik magukat az élményszerzés 65
