Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések
ilyen minősítésekkel érvelt a kritika. A banánhéjat pedig, amin könnyen elcsúszhatott volna a szerző, maga helyezte lába elé (s bizonyára ezért is tudta elkerülni). A banánhéj, mint minden regényíró esetében, a történelmileg létező, azonosítható, leellenőrizhető, adatokkal körülírható személyek szerepeltetése a műben. A fiktív hősökkel ugyanis azt kezd az író, amihez kedve van, de a történelmi személyek esetében nem minden kritikus szereti, ha a képzeletbeli történet és a történelmileg dokumentált valóság párhuzama még a végtelenben sem találkozik. Pedig az irodalmi mű csak az esetleges valóságok egyikét fogalmazza meg. D. M. Thomas regényében Freudot és Jungot szerepelteti, de nem csupán érintőlegesen, dekoratív alakokként, hanem még Freud nagyszabású (és természetesen kitalált) esettanulmányának szövegét is közli, kezeltjének versben és prózában tett vallomásaival egyetemben. A regénynek ez, a pszichoanalízissel foglalkozó vonulata is remekbeszabott, de lényegében nem erről szól a mű. Mivel a regényben teljesen természetes módon jelenik meg a nagy álomfejtő és tanítványa, így az olvasó ugyanilyen természetességgel fogadja el a mű hősnőjének valószerűségét, sőt hitelességét. Lisa Erdmann Oroszországból Bécsbe szakadt, félig zsidó operaénekesnő története éppen a történelmi személyek fölvonultatá- sával lesz egy már-már szokványos (tehát tragikus) század eleji, közép-európai életrajz. A szexuális vágyálmoktól gyötört hisztérikus énekesnő Freud páciense, akinek belső zaklatottságát később a történelem zűrzavara váltja fel, hogy lassan kiismerve az emberi kapcsolatok bonyolult labirintusát, eljusson a negyvenes évek háború dúlta Kijevébe és életét a Babij Jar-i tömegmészárlásban veszítse el. A szokványosnak tűnő élettörténet azonban itt nem fejeződik be. D. M. Thomas ugyanis ugyanebben a regényben megírta a történet másik lehetséges változatát, amelyben Lisa a testi-lelki megpróbáltatások után eljut Palesztinába, az alakuló Izrael területére, és idős korában megleli az egész életében keresett boldogságot. A fehér hotelt az a bravúr teszi remekművé, amely az utolsó fejezetben megfogalmazott történetet visszavetíti az előző részekre, teljesen új értelmezést adva a dilettáns elbeszélő költeményből, álomregényből, tudományos szakértekezésből, mindentudó elbeszélésből álló műnek, egy helyett több lehetséges valóságot fogalmazva meg, s ezáltal meghúzva a választóvonalat a tények és az irodalom között. A magyar irodalomban Jósika Miklós báró már több mint százötven esztendővel ezelőtt, az Abafi című történelmi regényének az erkölcsi hatásról és a költői igazságtételről szóló toldalékéban megfogalmazta, hogy „az ábrándozáshoz szokott olvasót nagy ideje már a fellegekből leköltöztetni". Ehhez talán éppen az olyan regények járulnak hozzá, mint A fehér hotel. A habostorta-kultúráról (I.) „Az individualizmusnak, mely különben megmarad a jövő mottójának, kétségtelen túlzásai közé tartozik az is, hogy magánüggyé tette az irodalmat." (Osvát Ernő) Ritka alkalommal jutok el a szülőfalumnak tartott, dombhátra emelt településre, ilyenkor azonban minden utcáját bebarangolom. Nem ismerősöket keresek, hanem a megmaradás reményének nyomát fürkészem a látogatástól látogatásig szaporodó elhagyatott, magukbaroskadó épületek között. Ebben a faluban is megtelepedtek a menekültek, ám az életet nem hozták magukkal. Legutóbb egy sváb stílusú sarokház újonnan beépített, tágas, szlovén típusú oldalablakaira figyeltem fel, száradt még az ablakkeret körött a vakolat. Az új tulajdonosok igyekeznek belakni az épületet - gondoltam. Az utcafrontról - felénk így mondják - nyíló, az egykori tulajdonos művészet iránti vonzalmát dicsérő napsugár-bera- kásos kiskapun vízszintes rést vágtak a postaláda nyílásának, amelynek előkéje bizonyára 63
