Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések
melodramatikusságát, a sötét erdők mélyén történő természetfeletti eseményeket, az érzékek feletti érzékelést. Ám távol állt a vadromantika sematikusságától - még mielőtt Freud megfogalmazta volna, hogy az emberi rettegés, a horror, a terror, a kísértetek és fantasztikus látomások a pszichotikus állapot kivetülésének eredményei, Bierce novelláskötetek- ben illusztrálta ezt a felismerést. Sem Poe-t, sem Bierce-et nem szerették az amerikaiak, bár ők sem szerették az amerikaiakat. Ennek ellenére olvasták őket: Bierce-nek banális és olcsó fantáziáját, rossz ízlését vetették szemére és a „reménytelenség kis prófétájának" nevezték. Ez utóbbi talán sajátos élettörténetének látomásos lezárására érvényes igazából. Poe még az elátkozott költő romantikus szerepét játszotta élesben: az ital végzett vele; az újabb kutatások szerint azonban nem a delirium tremens, hanem a szíve nem bírta a sorozatos alkoholmérgezéseket. Bierce is gargantuai mennyiségekben fogyasztotta az égetett és erjesztett szeszeket, ám végzete sokkal „irodalmibb" a mocsokba-fulladásnál - egyszerűen nyoma veszett, eltűnt, soha nem bukkantak még csak hírére sem. Mexikóba indult 1913-ban, hogy csatlakozzon Pancho Villa csapataihoz, amiről ismerőseit levélben értesítette: „Ha arról hallotok, hogy valahol Mexikóban kőfalhoz állítottak és szitává lőttek, tudjátok, ezt az élők sorából való távozás viszonylag jó módjának tartom. Fölülmúlja az öregséget, a betegséget, vagy a pince lépcsőin való legurulást. Gringónak lenni Mexikóban - ah, ez a megmentő halál." Bierce megkerülhetetlen nyomot hagyott az elbeszélésírás igényes művészetében, el egészen Borgesig vagy Danilo Kisig, aki ezt szívesen emlegette is. A káosz breviáriumáról „Így szólék azért magamban: az emberek fiai miatt van ez így, hogy kiválogassa őket az Isten, és hogy meglássák, hogy ők magokban véve az oktalan állatokhoz hasonlók. Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végok van azoknak; a mint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyamzon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. Mindenik ugyamzon egy helyre megy: mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz." (Prédikátor Könyve, III, 18-20.) Minden bizonnyal életem legsötétebb könyvére akadtam Albert Caraco Bréviáre du chaos című füzetében. A cinikus nihilizmus tartaroszi sötétségébe kalauzoló kötet ez, 117 egymással összefüggő, de lényegében breviáriumként, vagyis egymástól függetlenül is olvasható szövegegység füzére. Alapvető állítása, hogy amennyiben az emberiségről nem az elvei, hanem a cselekedetei alapján ítélnénk, kiderülne, milyen istenségeket imád(ott) örökkön - csupán az őrületet és a halált. A salamoni bölcselet, a hiábavalóság, minden csak hiábavalóság meggyőződése a forrása ennek az éjsötét bölcseletnek, ami szerint a hit csupán a hiúságok vására, a világ és az ember önmegsemmisítő természetének palástolására szolgáló átejtés mestersége. Talán filozófus Albert Caraco, akiről egyébként alig tudni valamit, ám amit igen, az lényegbevágó. Szépirodalmi munkái is jelentek meg, eddigi, Svájcban kiadott huszonnyolc kötete mégis egy átfogó világképpel rendelkező gondolkodóra utal. A káosz breviáriumában azonban látnokként, kora prófétájaként szól - ki tudja kihez, hiszen maga állítja, hogy anarchista nézetei olyannyira szélsőségesek, hogy maguk az anarchisták is visszarettentek tőlük. Meggyőződése, hogy a jövő igazolja majd, hogy csupán az anarchisták és a nihilisták voltak előrelátóak, de ebből nekik semmi hasznuk nem lesz, ugyanis együtt pusztulnak el az „ökumenikus holocaust" felé tántorgó emberiséggel. Egyszerűen sokan vagyunk 61
