Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések
hová kapcsolódnak, mit is jelentenek. Mert mi marad meg a földben? A kő, a bronz, a csont, az elefántcsont, néha a cserép... De a fatárgyak, szőttesek, bőrök soha... Ezért azután teljesen téves képzeteink vannak az ősidők emberéről. Vagy miként előbb idéztem a zseniális spanyol festőt: az összes korok összes dokumentumai hamisak! Hát éppen ennek, a megőrző, de egyben eltávolító pornak köszönhető, hogy az ember nemcsak a jövőt, hanem a múltat illetően is képzeletére hagyatkozhat, s nem kell szembesülnie a valósággal. Általa őrződnek meg a titkok és a rejtélyek, hiszen még a régészet is a múltnak csupán a parányi emlékeit képes feltárni. Hajdani gölöncsérek munkájának darabjait vehetjük kezünkbe, vagy éppen e fazekasok csontjainak maradványait, megcsodálhatjuk a számunkra érthetetlen módszerrel kialakított és elhelyezett kőtömböket meg a Holdat, amint még mindig rájuk veti sugarait. Egy kor néma tanúi e tárgyak. Ugyanis, miként Vaszilij Kandinszkij feljegyezte, minden műalkotás korának gyermeke. Soha nem áll majd módunkban, hogy ezeket az egykoron élt őseinket táncolni lássuk, halljuk dalukat vagy gyermekeik sírását. Igazából nem léphetünk be a múltba, mint ahogy a jövőbe se, amely sohasem válhat jelenné. Hacsak nem a képzeletünk segítségével, ami minden művészetnek egyik mozgatója. A reménytelenség prófétájáról Az idő természetéről szóló gondolatokat gyűjtögettem éppen röpke eszmefuttatásaim egyikének illusztrálásához, amikor rábukkantam egyik kedvenc íróm, Ambrose Gwinett Bierce (1842 - 1913?) idevágó tépelődéseire. Egyik elbeszélésének hőse az ok és okozat viszonyának sajátos értelmezését tárja fel, állítván, hogy hajlamosak vagyunk oknak, indítéknak tekinteni azt, ami időben megelőzi az okozatot, amit éppezért következménynek, eredménynek vélünk. Egyszerű példája szerint, ha valaki sokszor látta, amint a kutya nyu- lat üldöz, de nem látott még soha se nyulat se kutyát más körülmények között, azt hihet- né, hogy a nyúl a kutya előidézője. Vagy előzménye. Az idő furcsa természetéről gondolkodván tételes megfogalmazásig is eljut Bierce hőse: „A tudat a ritmus gyermeke" - szögezi le; s amennyiben ezt elfogadjuk, azt is hinnünk kell, hogy a dolgok is tudatosak, hiszen mind mozgásban vannak, és minden mozgás ritmikus. Bierce itt az evolúció törvényszerűségeit a szervetlen világra is érvényesnek tekintő Herbert Spencer (1820 - 1904) filozófiáját hirdeti. Szerinte az anyag minden atomja élő, tudatos lény. Minden rendelkezik valami valós és valami potenciális erővel. Minden érzi ugyanazt a körülötte levő erőt és befolyásolható azoktól a magasabbrendű és kifinomultabb erőktől, amelyek a tökéletesebb szervezetekben lakoznak. Egyszerűbben: ha az ember az anyagot akaratának végrehajtása céljából munkaeszközzé formálja, az magábaissza az ember intelligenciájának és elgondolásainak egy részét. Ambrose Gwinett Bierce azonban nem ezen vulgár-darwinista gondolatok terjesztése kapcsán kapott helyet a szépirodalomban, hanem a pszichológiai horrort tökélyre vivő rövid történet-írót tisztelik benne a műfaj barátai; ismerői tudják: az elbeszélés mesterének kell tekintenünk. Horror-szerző volt, a katonákról és civilekről szóló történeteiben az emberi szenvedést azzal az érzéktelen kíváncsisággal vizsgálta, mintha csak egy hangyaboly életvitelét szemlélné. Műfajbeli elődjével, Edgar Allan Poe-val (1808 - 1849) egyetemben fantasztikumot és apokalipszist volt képes teremteni a józanul pedáns leírásból. Korának kritikusai pesszimista gépezeteként emlegették, annyira megszállottja volt a lét értelmetlenségének és gépiességének. Elutasította a realizmust, a helyi színeket, gyűlölte a moralizálást, a didaktizálást, a terjengősséget; inkább a romantikából és a gótikus, középkori példákból merítette sötét jelképeit, az értelmetlen és erőszakos halál-sorozatokat, fel-feltörő 60
