Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések

mert a fényképészet, Picasso szerint megszabadította, értsd: megfosztotta a festészetet min­denféle irodalomtól, anekdotától, még a témától is. Ahhoz, hogy a műalkotás elérje célját, vagyis befogadhatóvá váljék - és ehhez hasonlíta­nia kell valamire, hogy illúziót legyen képes kelteni valamilyen általánosan elfogadott jelrendszer útján kell megszólalnia. Olyan mázolásból, amelynek nincs jelentése, sohasem lesz kép - állította Picasso, noha az absztrakt művészetet közelinek érezte a mázoláshoz és a fal­szerkezetekhez, értvén ez alatt, hogy az alkotó ember mindig utánoz valamit, akár egy fal­felület textúráját, még ha önkéntelenül is teszi. A természet csak jelek segítségével fordítható le a piktúra nyelvére. De a jeleket nem lehet kitalálni. Csak úgy jutunk el hozzájuk, ha nagyon erősen törekszünk a hasonlatosságra. Talán itt a kulcsszó a picassói műértelmezés megközelítéséhez: a hasonlatosság. Itt mu­tatkozhat meg a hamisítás és az autonóm alkotás közötti különbség mibenléte. A művészet egyfelől ugyanis nem másolhat, mert az a hamisítással egyenlő. Másfelől nem rugaszkod­hat el a valóságtól, illetve az annak a leírásához szükséges nyelvtől, jelrendszertől, mert akkor képtelen lesz felidézni a valóság illúzióját és értelmetlenné, halandzsává válik. Ha­sonlatosságra és különbözőségre kell tehát törekednie a művésznek, ugyanazon a műalko­táson belül megteremteni a már látott és a még nem látott összhangját, harmonizálni a rész­leteket. E törekvés eredményre törő szándéka azonban nem a hamisításban nyilvánul meg, ha­nem sokkal inkább a kompilációban. Hiszen az élet maga a legnagyobb kompilátor: min­den tevékenységünk, reagálásunk, megszólalásunk kompiláció - válogatás az elődeink ál­tal megteremtett lehetőségek között. Még egyszer Picassóról „Én mindent felszedegetek, főleg azt, amit mások eldobmk." (Pablo Picasso) Miközben Picasso művészetfelfogásába igyekeztem beleélni a magam idevágó gondola­tait a művésszel készített beszélgetésekből vett néhány idézet segítségével, olyan monda­tok is szemembe ötlöttek, amelyek csak később nyertek jelentést. Nem szabad túl sokat mosa­kodni, ugyebár... nem egészséges... - olvasom, és nem tudom, a korosodó festő szeszélyéről van-e szó, vagy valami spanyol bölcseletről, amit az éghajlat és a népi találékonyság ötvö­zött gyakorlatias tanáccsá, netán a kérdező festékpecsétesen lepte meg a művészt és ő imigyen talált módot a mentegetőzésre. Aztán kiderült, hogy tévúton jártak gondolataim, a mondat mögött a por dicsőítése áll. A porról bizony mondtak már egyet s mást a mi vi­dékünkön is, többkötetnyi irodalma van ennek a bácskai tájat (is) meghatározó lételemnek (mások szerint a létet ellehetetlenítő elemnek), Picasso is személyes létterének tekintette a port: együtt élek a porral, benne élek, a legszívesebben szürke ruhákat viselek: azokon nem látszik meg a nyoma. Arra azonban, hogy e jelentéktelen, de a legtöbb embert messzemenően zavaró és in­gerlő jelenséget egyáltalán megemlítse, komoly oka és indoka volt: a világ történetének antaioszi, a földben gyökerező felfogása: A föld nem tart bejárónőket, hogy letörölgessék... Na­ponta hull rá a por, és megtelepszik rajta. Mindazt, ami a múltból ránk maradt, a por őrizte meg. A por hát, ha nem is teremtő, de megőrző közeg. Közvetett kapcsolatot teremt a jelen és a múlt között, ezáltal közelebb hozza egymáshoz az egykoron és a ma élt embert. A minden­hová beszivárgó és minden ellepő, majd igencsak gyorsan maga alá temető és rejtekébe záró szemcsék egyben a kapcsolat bizonyosságának a láncszemei is. Bár ezekről a szemek­ről, mint általában az igencsak régi láncokéról, nem lehet mindig pontosan tudni, hogy 59

Next

/
Thumbnails
Contents