Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések
már nem a tartalom miatt áldoznak jelentős összegeket a könyvekért, hanem iparművészeti funkciójának ellenértékét róják le: a megvásárolt könyvnek ugyanis ajándékozható- nak kell lennie - vagyis drágának emellett mutatóssága - lehetőleg művészeti album - határozza meg eladhatóságát. Egyre kevesebbet olvasunk, s a nyomtatott szövegek túltermelése tulajdonképpen az emiatti tiltakozás következménye, a Gutenberg-galaxis utolsó, galvanizált rángása, az írástudók pozícióféltő barikádra vonulása. Emellett azonban az írott szó egyetemes inflációját tetézi a magyar irodalom létközegének, az anyanyelvnek a kiszorulása a használatból. A gazdaság, a jog, vagy az írott szó reneszánszát előre vetítő Internet nyelve már kizárólagosan angol, s ha egyetemi képzettségű gyermekeink bármilyen téren érvényesülni szeretnének a világban, a kétnyelvű, angol és anyanyelvi képzés irányában kell tájékozódniuk. Az anyanyelvi irodalom pedig megmarad a nincstelenek és megszállottak luxusának. Ugyanakkor az Internet, a mindent átfogó, a szöveges dokumentumokat új kontextusba helyező, könyveket, folyóiratokat fölöslegessé tevő világháló máris elhozta az írás reneszánszát. Hiszen a számítógép képernyőjén továbbra is leginkább betűk villognak, a mobil telefonok SMS-üzenetei pedig milliárdszám futják körbe a földet, vagyis olyan emberek kerülnek gyakorlatilag függőségi viszonyba az írással, akik néhány esztendővel korábban alig olvastak valamit és szinte semmit se írtak. Hogy van-e, lesz-e közvetlen hatása ennek az új írásbeliségnek az irodalomra mint művészetre, kétségtelen. Akárcsak az is, hogy a magyar nyelvű irodalomnak is meg kell küzdenie a fennmaradásáért az új technológiaitársadalmi környezetben, különben még egy ideig megmarad sznob úri passziónak, majd pedig csupán kevesek által megfejthető titokká minősül. Hasonlatosságról és különbözőségről „Az isten is csak egy másik művész. Kitalálta a zsiráfot, az elefántot és a macskát. Nincs igazi stílusa. Megpróbál ezt- azt kitalálni." (Pablo Picasso) A huszadik század egyik legnagyobb festőzsenije állítólag kijelentette egyszer, hogy a hamisítványokkal nincs különösebb gondja, ugyanis szerinte éppen maga a művészet a legnagyobb hamisítvány a világon. Ha hinni lehet a művész szavainak tolmácsolásában, akkor ezt azzal indokolta, hogy a festékboltban aprópénzért megvásárolhatók a festékes tubusok, az ecsetek meg a vászon, a velük létrehozott kép ára meg milliós összegre rúg. Nem áll módomban leellenőrizni a kijelentés hitelét, lehet, hogy csupán anekdota, bár a Picassóval folytatott beszélgetésekről megjelent dokumentumok igazolni látszanak egy ilyen - természetesen a hírnév és a vagyon kegyes árnyéka mögül tett - kijelentést. A spanyol festő ugyanis ettől többet is állított, nem kevesebbet, mint hogy az összes korok összes dokumentumai hamisak! Mindegyik „művészszemmel" ábrázolja az életet. A természetről alkotott képeinket mind a festőktől vesszük át. Mindent rajtuk keresztül látunk. Már csak ezért is gyanakodnunk kellene. Végtére ez a gondolat is arra utal, amire az előző: a művészi ábrázolás hamis, hiszen nem másolja az életet. A természet és az élet másolása - és szerintem ez az igazi hamisítás - éppen Picassótól állt a legtávolabb, és ezért az ő értelmezésében a művészi hamisítás fogalma közelebb került az elvonatkoztatáshoz, az egyszerűsítéshez, az utánzáshoz, a képzelethez, a dolgok magukban rejlő lényegének kiemeléséhez - vagy egyszerre ezek mindegyikéhez. Szerinte elképzelhetetlen, hogy valaki márványból készítsen szobrot, hiszen az csak egy kőtömb, ami nem rejt magában intuitív képeket, szemben egy földből kiásott gyökérrel, egy kimart kővel, a fal repedéseivel, vagyis a képek ott hevernek a művész környezetében, annak csak elő kell hívnia őket - ám nem fotográfus módjára, 58
