Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések
mondatritmus, ám ami talán még megkapóbb ezekben a költeményekben: ugyanilyen, magukhoz vonzó erővel sugárzik belőlük a magas hőfokú indulatra hangoltság, a világ egészére irányuló szeretet és féltés intonációja. Meglehet, hogy ez a költészet nem találkozik egyes mai olvasási stratégiákkal, és retorikája archaikusnak, sőt anakronisztikusnak tűnik. A költői nyelv felfokozott hangulati-érzelmi hőfoka az élőbeszédszerű közvetlenségen át megszólításokban, felkiáltásokban, nyomatékosított vagy éppen tépelődést sugalló ismétlődésekben jut kifejezésre. Pedig se formai archaikusságról, se tartalmi anakronizmusról nincs szó, hanem sokkal inkább arról, hogy Buda Ferenc nem magáért a versírásért ír verset. Úgy tűnik, csak akkor nyúl papírért meg irónért, ha a világgal szembesülő észleletei, tapasztalatai indulattá tornyosulnak. Olyan költői alkatot képzelek e versek mögé, aki, ha éppen nem írhatná ki magából érzelmi hevületét, bicskát vágna az asztalba, majd megkeresné a világ egyik sarkát, hogy kifordítsa azt a helyéből. S így, a költői indulat ívét követve eljutunk a mondható versektől a versek gondolatiságáig. Buda Ferenc költészete ugyan éppen lírai expresszivitása folytán nem egyszerűsíthető „gondolatokra", de a „magvasság" lecsupaszító feltárásának feladata alól a költő ment fel bennünket a kötetébe foglalt hatvanhárom haikuval. Néhány idézésével remélhetőleg érzékeltethetem Buda Ferenc költészetének érzelmi-hangulati hevületét is. „Felforgatott föld: / porunk végső tanyája - / kenyerünk ágya." - írja természetbölcseletét tizenhét szótagba, de az embernek a természettel ellentétes létmódja kifejezésére is elegendő számára a szabott forma három sora: „Lármán, robogó / zajgáson túl csend készül: / ember utáni." Következő két példánkban még rímet is lop a versbe a költő: „Múlandóságom / örökös jelenüknél / vajon többet ér?", és „Szapora idő: / mily hamar letelik egy / gazemberöltő!“. Igazságtalanság lenne azonban csupán a haikuk között tallózva szemléltetni Buda Ferenc költészetét. Végezetül álljon itt nyolc sor a Himnusz haza című verséből: „itt fortyog a fél kontinens/ minden csontunk ambivalens //és örvénylik és kavarog/magyarok? vagy nem magyarok?//kell rá hitel? van rá hitel? / ki dönti el? mi dönti el? H szöghaj? sasorr? szálkás bajusz? / ítélj ha mersz dönts hát lm tudsz“ Az írás reneszánszáról „A jövő század olvasója [...] nem fog olvasni.” (Reményi József Tamás) Korai újjászületést kiáltani, hiszen a könyv, az irodalom, az írás még él, sőt, mintha most élné fénykorát, hiszen ekkora talán még soha nem volt a nyomdák papírfogyasztásának mértéke. Idén van Az olvasás éve, koranyáron egymást érték a könyv ünnepei, amelyeken másfélszáznál több magyarországi kiadó kínálta portékáját. Szinte hihetetlen, hogy évente mintegy négyszáz verseskötet lát napvilágot e kiadók jóvoltából, tehát az év minden napjára jut bár egy, és ha mindegyiket el is olvasnánk, még mindig nem látnánk be a termés egészét. Az irodalmi, vagy irodalommal (is) foglalkozó folyóiratok számát pedig lényegében senki sem tudja, de elképesztő, hogy 1998-ban például majd 250 ilyen jellegű folyóirat fordult támogatásért az államhoz, számuk két év múlva is alig szállt 150 alá. Nincs is semmi baj az írott betű becsülete körül - gondolhatnánk, hacsak az nem, hogy ennyi könyvet, ennyi folyóiratot aligha lehet értékes irodalommal megtölteni, táplálni. Meg elolvasni. Olyan társadalomban, amelyben lényegében erős hanyatlás tapasztalható az olvasás iránti igény terén. Az olvasás évének meghirdetése ugyanis nem a kultúra szintjével szemben tett gesztus, hanem az írott szó iránti igény megcsappanása felismerésének következménye is. A könyvnek ugyanis még van becsülete, de az olvasásnak már nincs. A könyv becsülete is átminősült; a középkorban még az írástudók kiváltsága volt az írott szóval való foglalkozás, mára a tehetősek fényűzésévé lett a könyvek vásárlása. Ma ugyanis 57
