Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések
egész civilizációnk a képmutatásra épül: „aki kilép a hipokrízisből, azt hülyének, vagy minimum extravagánsnak vélik" - szögezi le e másik pszichológus is. Mindenképpen áhított állapot egy kicsit bolondabbnak lenni, mint amit az érvényes viselkedési norma feltételez, visszavágyódásunk tükröződik ezen önös tevékenységet megelőző állapotunkban abba az időbe, amikor még minden egy volt a maga pompás különbözőségében, és mindent büntetlenül lehetett. Visszavágyódás a paradicsomi állapotok közé? Nem, sokkal korábbra, a Khaosz és Nüx, a világ ősállapota és a mindenre ráboruló sötétség közötti feszültségből született Erósz hőskorába, a világ otthonossá válásának anyaméhbeli ringatózást idéző, prenatális érzelemvilágba. „Az alkotáshoz Erósz kell" - ismételjük a gondolatot, ám ide kívánkozik Csányi Erzsébet remekbeszabott esszéjének2 záró bekezdése: „Az őskáosszal, a Semmivel szembeni harcot a teremtés kezdetén nem Valaminek, hanem Erósznak kellett felvennie. A bináris ellentétek küzdelmét, a világteremtést a Vágy motorja indította be." Ám Erósz egymagában nem lett volna elegendő a teremtéshez - a teremtő erőnek a termékeny erővel kellett találkoznia. Ezért - gondolom szerényen - az íróság esetében nem az a kérdés, hogy férfi-e vagy nő a szerző, hanem hogy képes-e magában, művében harmonizálni a világ kétpólusosságát, és mer-e egy kicsit bolond lenni. A mondható versekről „Kenderkötélen bronzharang hánykolódik. Csak hangja szárnyal." (Buda Ferenc) Gyakran előfordul, hogy a Hangoskönyv című, kortárs irodalmi rádió-folyóirat szerkesztése közben azt kell tapasztalnom, hogy egy-egy vers az előadás zátonyára fut. Némelyik vers egyenes vonalon, simán halad a fölvétel felé, némelyik meg már az előadónál fennakad, nehezen intonálható, vagy egyenesen ellene szegül az elmondásnak. Papíron, papírra született, és noha a versszerűség hangzó elemeit is tartalmazza, versbeszéde keresettnek, megterhelnek bizonyul. Akad is olyan szerző, aki költeményét visszahallgatva vallotta meg, hogy soha nem is gondolkodott el versei mondhatósága fölött, s igencsak bajban lenne, ha egy felolvasó esten magának kellene interpretálnia a „mondhatatlan" verseit. A már működő és minduntalan hatványozódó sebességgel tért foglaló multimediális háló-világ bizonyára számos műfaji sajátosságot megváltoztat majd a szépirodalomban - a Gutenberg-galaxis papír- és nyomdafesték-dualitása, fekete-fehér kontrasztja ezen új világban egyszerre csak szín-, kép- és hangkavalkádba turbózódik, a mondatok textúrákba, fraktálokba ágyazottan, képi és hangi egyidejűségben jelennek meg - de esetünkben csupán arról van szó, hogy a vers alaptermészetét, énekelhetőségét, bár mondhatóságát elveszítve már más címzetthez szól és más eszközökkel szólít meg. Talán ez a tapasztalat is közrejátszhatott abban, hogy amikor beleolvastam Buda Ferenc Árvaföld3 című kötetébe, a versek élőbeszédet idéző spontaneitása, ragyogó belső ritmusuk, hol sámándalként doboló indulatuk, hol tépelődő ismétlődésekkel megakasztott sodrásuk, vagyis előadói szájra való kívánkozásuk szédített magához. Buda Ferenc verseit nem csak olvasni lehet, hanem ütemük, prozódiájuk ritmusa eleve együtthangzásra, visszhangzásra késztetik a szívet, a tüdőt. Még a szabadversekből, verses laudációkból is átsüt a 2 Mítoszok: a tudatalatti szimbólumvilága, in. Csányi Erzsébet: Világirodalmi kontúr. Forum Könyvkiadó - Iskolakultúra, Újvidék - Pécs. 2000 3 Kairosz Kiadó, Bp. 2000 56
