Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések
Nem tudni, mindaddig, amíg meg nem állapodik a világ. Arra a rövid kis időre pedig marad az írás, aminek éppen annyi köze van a világhoz, mint a stonehenge-i rítusoknak és misztériumoknak. Azzal a különbséggel, hogy a születő kézirat számára lényegtelenné válik mindaz, ami előtte volt; a múlt, a történelem feltételezéssé minősül át - miként egy kortárs héber esszéíró jegyezte meg - a kézirat az írás folyamataként, nem pedig az írás eredményeként létezik. Amíg ismét le nem ég az alexandriai könyvtár, le nem dől a babiloni torony, amíg meg nem állapodik a világ. A teljességgel önös foglalatosságról „Ez a lét olykor maga a szabadság." (Mohás Lívia) A nőkről és férfiakról, apákról és fiúkról, anyákról és lányokról szerzett közvetett ismereteim zömét Mohás Lívia író-pszichológus kiváló esszéiből merítettem. Ő az, aki a lélektan laikusok előtt rejtelmes titkairól az általam igencsak kedvelt műfajban, szinte személyes közvetlenséggel tud szólni, miközben fölvillantja a nagy mitológiák emberi-isteni kulisszáit, köztük pedig értelmezi egyedi pszichiátriai eseteit. Nem népszerűsítőként, hanem gondolkodó szépíróként foglalkozik a tudománnyal. Innét, a szépíróság felől közeledve kellene néhány gondolatnyit elidőzni a szerző legutóbbi esszéköteténél.1 A mostani gyűjteményben is az örök női és az örök férfi princípium határterületét és érintkezési sávjait járja körül a szerző, ezt jelzi a kötet címadása is. A váltakozó idő ugyanis az örökkévalóságot, a nyugalmat, az időtlenséget jellemző anyai idő és a realitások, az ébredés, a megele- venedés periódusára vonatkoztatható apai idő együttmozgására utal. Ezen túl a kötet két könyvre (Apákról és más férfiakról; Anyák és asszonyok) való tagolása is az egyedben egyszerre működő női és férfi lélekrész harmóniájára utal. Vagyis - s ezt talán a pszichológusok meg a pszichiáterek tudják leginkább -, az animus és az anima nem mindig működik üzembiztosán, szerepvállalási és késztetési aránytalanságuk olykor nem illeszthető be az érvényes viselkedési normák kánonjába. Előfordul ez magánál a pszichológusnál, az írónál is, aki pedig tudja - a regényírónak androgün természetűnek kell lennie. „Az alkotáshoz Erósz kell, Erósz pedig férfi" - idézi a jungiánus James Hillmannt, indokolván, hogy a legutóbbi ikerregényében miért bújt maga is férfi álarca mögé: „maga az a kifejezés, hogy »nőíró« vagy »írónő«, sok asszonyban, aki ír, dühös berzenkedést kelt, mert ilyen konnotációkat hordoz: cilikés bugyutaság, nyálas érzelgősség, ócska-fülledt-erdős- renées erotika". Az ikerregény, a Theodora és a Jusztinianusz történetírója, Edward végül azonban mégis androgün természetét mutatja: monológjai, belső dialógusai biszexuális lényként állítják elénk. Számos nyelvben az „író" főnévnek nincs nőnemű alakja, a költőnek azonban igen - mintha a nyelv is az apai idő racioanalitásának, eltökéltségének, kitartásának fogalomkörébe sorolná az írósággal kapcsolatos tevékenységet, a költészetet pedig az időtlen lebegés anyai idejébe utalná. Pedig az írást elindító „őskáosz" is e nőnemű időt idézi. Az írói tevékenység „teljességgel önös foglalatosság" - írja Mohás Lívia, majd hozzáfűzi: „Ez a lét olykor maga a szabadság. Felszabadul a kötelező, a hivatalos és hivatalnoki racionalitás, a hétköznapi józankodás alól, megszabadulhatunk attól a görcstől, hogy személyiségünknek mindenképp érthetőnek, koherensnek kell látszódnia, máskülönben hebehurgyának, lököttnek, lükének, komolytalannak néznek bennünket a rendes és megbízható felnőttek." Popper Péter magyarázata szerint nem csupán a társadalmunk, hanem 1 Mohás Lívia: A váltakozó idő. Kortárs Kiadó, Bp. 2000 55
