Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11. szám - Fekete J. József: Veránkai töprengések

Fekete J. József

Veránkai töprengések

A világ megállapodásáról

„A tussal rajzolt betűket a vízcseppek elmoshatják.

Le nem írt jelet a szívből senki, semmi ki nem mossa." (Cangjang-gjaco, dalai láma)

A világ állapotának a problémája, hogy lényegében nincs leírható állapota. Legalábbis nem olyan, amit megállapodottnak nevezhetnénk. Tart még, folyamatban van alakulása, formálódása, és ezen átmeneti állapota bizonyára távolabbra húzódik majd el, mint amit képzeletünk feltételezni enged.

Korai eleink, hallom a minap, a Brit-szigeten ötezer évvel ezelőtt pompás rítus közepette ünnepelték a nyári napfordulót. Hogy az ünnepnek megfelelő külsőségeket is megteremtsék, gigantikus kőtömböket szállítottak a ma Stonehenge-nek nevezett dombra, valahon- nét a tengeri csatornán túlról - olyan módszerrel, amelynek mostani feltételezéseken alapuló rekonstrukciói sorra csődöt mondtak -, hogy megépítsék bonyolult építményüket, amelyről egyelőre csak sejthető, bár egyre valószínűbb, hogy egy csillagvizsgálóval és kalendáriummal kombinált szentély lehetett.

Ötezer éve, vagy mondjuk, legyen csak négyezer, az ember mai ésszel is felfoghatatlan hatékonyságú energiákat mozgósított, hogy szellemi szükségleteinek tág, a világegyetemre nyíló kapukat nyisson, bizonyára abból a felismerésből eredően, hogy a szellemiek által anyagi létük is nemesedik. Ugyanakkor, a kontinensen élők alig kétezer évvel ezelőtt fedezték fel azt is, hogy Britannia egyáltalán sziget. E felfedezést sem a tudásszomj vagy a szellemi tágasság keresése váltotta ki, hanem a hódítás: egy római hadvezér flottája hajózta körbe a mai Nagy-Britanniát, de már csak azt követően, hogy az ott élő „barbárok" zömét leigázta.

Ám térjünk vissza az évezredekkel ezelőtti keltákhoz vagy britekhez, bárkihez, aki a szellemi távlatok templomaként tisztelve a mértani elhelyezkedésű kőtömböket, élete elengedhetetlenül fontos rítusaként vett részt a jószerével függőkövek között lezajlott misztériumban.

De mennyivel kisebb misztérium és mennyivel kevésbé fontos rítus az, hogy most itt ülhetek íróasztalomnál és kínai toliammal, kínai tus-tintával róhatom e sorokat, amelyek hamarosan nyomtatásban kerülnek az olvasó elé? Vagy elmossa időközben a betűket az eső, néhány könnycsepp, feldöntött pohárból kiömlött víz? Meggátolva ezáltal, hogy ezek a többre érdemes sorok valaha is eljussanak címzettjükhöz, az olvasóhoz, vagy éppen történelmi igazságot szolgáltat a betűket össze- és elmosó folyadék, azáltal, hogy örökre megsemmisíti a semmirekellő, felesleges és senkit nem érdeklő gondolatok nyomát?

54