Forrás, 2001 (33. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11. szám - Bálint Tibor: József Attila
- Mert az elvont gondolatot mostanában egyedül te tudod ilyen istenien képekké átfogalmazni... A költő megrendültén nézett maga elé:- Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán, erény rongyán, bátorság mentebőrén. Vádaskodni, gyanakodni azonban én is tudok, s mindjárt meg is kérdem: miért van kő, ha nem lesz épülete? Hát nem segít a jaj s az alleluja?... Széthull az ember millió darabra, mint esőben a vályog kaliba?- Ejnye! - csóválta a fejét az Isten, s hátradőlt a füstgomolyra, amely a pipájából göngyölődött a tarkója alá: - Biz isten olyan türelmetlen vagy. Itt a pipám, szippants vagy kettőt belőle...- Kedves vagy, de ne fáradozz. Csak isteni fogadat váslalná szám erjedt ecetje, és arcod vonásai eltorzulnának a savanyú és keserű ízektől...- Megfigyelésem szerint az ellenkezést, a vitát még a verseidnél is jobban szereted. A magam személyét már nem is említem...- Ne is említsd azok után, hogy plagizálással vádoltál!...- Én ezt a szót nem említettem, de szinte hihetetlen számomra, hogy mennyei sublótomban nem volt utalás arra a vázlatok között, hogy az anyag fogalma úgy remeg át az idea ujjhegyébe, megőrizvén mégis a maga határait, mint nálad az Ódában... Ott arról szólsz, hogy a némber vérkörei, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen, s viszik az örök áramot, hogy arcán nyíljon ki a szerelem, és méhének áldott gyümölcse legyen... Továbbá azt írod, hogy gazdag életet nyer a salak a vesék forró kútjain...- Mondjad csak tovább! Végre hallok egy isteni szavalatot, amely nem mindennapi dolog!...- Mondom is, fiam, mégpedig nem ok nélkül. Mert ha eget-földet érintő szerelmedben, zengve és sikoltva ezt te fogalmaztad is meg így, azt viszont én magam már jóval előtted láttam, hogy a hideg űrön holló repül át, és a csend kihűl. És mivel a hallásom sem épp a régi, emlékszem, hogy egy fényözönös világreggelen betű szerint azt kérdeztem magamtól: Hallod-e, csont, a csöndet? Fáradtan összekoccannak a molekulák... József Attila ekkor fáradtan feltápászkodott; szeme, mint a legyeké, feketén és megtörtén, ezernyi kis prizmából szórta a fényt; karját széttárta, majd tántorogva előrelépett:- Azt, amit adtál, - megvan épen, vedd el! Hisz csak hitegettem magam a neveddel... Te jól tudsz engem, sorsom is jól tudod, vedd el tőlem a talentumod!...- Csillapodj, édes fiam...- Hogyan csillapodhatnék, amikor annyi csalódás, fájdalom után, íme már az Isten is engem vádol... Most már csak azt áruld el nékem, találkoznak-e a sínpárok a végtelenben, hogy tilalmadat megszegve összeölelkezzenek?...Találkoznak- e, Uram?!...- Attila, Attila, te hitehagyott gyermek!... Az Isten széthessentette a felhőket, és leugrott hozzá, hogy magához ölelje, épp abban a pillanatban, amikor a világ összes mozdonyai jajgatni kezdtek, hogy aztán többé soha el ne hallgassanak... 36
