Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Pomogáts Béla: Értékek köztársasága
mégis létezik, és talán nem túlzók, ha annak a véleményemnek adok hangot, hogy ez a stúdium az utóbbi negyedszázadban kétszáz esztendős történetének egyik legeredményesebb korszakát érte meg. A magyar irodalomtörténet-írás első radikális átalakulása a hatvanas években ment végbe, amikor a sztálinista ideológiának megfelelő irodalomtörténeti dogmatizmust és volun- tarizmust a történeti folyamatok elemző feltárása és a valódi irodalmi értékek megbecsülése váltotta fel. Ennek a tudománytörténeti jelentőségű átalakulásnak az eredményeit az imént említett akadémiai kézikönyv kodifikálta. A második radikális átalakulást pedig az elmúlt évtized hozta magával, a nyugati világban létrejött elméleti irányzatok meghonosítása révén. Ezeknek az irányzatoknak a következtében egyrészt átalakult az az irodalomtörténeti és irodalomkritikai kánon, amely nyomán az irodalom értékelése és értékrendje létrejön, másrészt igen nagymértékben megerősödött az irodalomtörténet-írás teoretikus jellege, nem egyszer oly módon, hogy az olvasó benyomása szerint szinte már nem is a mű számít, hanem csupán a mű megítélése során (vagy ürügyén) kifejtett teória. Mindez megkérdőjelezte az irodalomtörténet-írásnak mint „nemzeti tudománynak" azt a szerepét is, amelyet ez a diszciplína hagyományosan elfoglalt a magyar szellemi életben. Kánontörés és kánonteremtés A nyolcvanas évek során - irodalomtörténészek és kritikusok, általában az irodalmi közélet erőfeszítései nyomán - létrejött értékrendnek, sokáig úgy hittem, lényeges pontokon továbbra sem kell változnia. Mint az imént kifejtettem, ezt a konszenzusos értékrendet érvényesítette (nagyrészt Béládi Miklós erőfeszítéseinek következtében) az 1945 és 1975 közötti korszak irodalmának történetét feldolgozó hatkötetes akadémiai kézikönyv. Az ilyen módon létrejött konszenzusos értékrendet (irodalomtörténeti kánont) valójában a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi átalakulások sem forgatták fel, annak ellenére, hogy ezek az átalakulások szinte minden téren, a kultúra körében vagy a nemzet történelmi önismerete körében is felvetették a radikális átértékelések igényét és szükségét. A hetvenes és nyolcvanas években kialakult, összegző és kiegyenlítő jellegűnek mondható értékrend, legalábbis az én véleményem szerint, mégsem szorult radikálisabb átformálásra, legfeljebb (az újabb értékekkel történő) kiegészítésre. Az irodalmi tudatban és értékelésben a „rendszerváltás" már korábban végbement. (Sőt, egyike volt ez azoknak a szellemi tényezőknek, amelyek az általánosabb „gondolkodásváltást" készítették elő!) Ennek az irodalmi, mondhatnám így is: kanonizációs „rendszerváltásnak" a következménye volt az, hogy például az emigrációs irodalom végre elfoglalhatta méltó helyét a magyar irodalmi kultúrában: Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán és Határ Győző műveinek hazatérésére gondolok, a többi között. A rendszerváltozáshoz vezető időszak irodalomtörténeti és kritikai erőfeszítései nyomán, úgy tetszet, valamilyen: az értékek egyensúlyára alapozott „respublica letteraria" jött létre, amely méltányosságot tanúsított minden múlt- és jelenbeli érték iránt, és kész volt befogadni az újonnan fellépő törekvéseket, így a posztmodern irodalom törekvéseit, valóban értékes eredményeit is. Az értékeknek ez a szabad köztársasága látszik megrendülni az ezredforduló szellemi viharai között. Mára több értékrend is létrejött, többnyire egymás ellenében, és például a „konzervatív" jelzővel illetett irodalomtörténet-írás, irodalomkritika egészen más kánonnal lép fel, mint az úgynevezett posztmodern. Mindez igen szemléletesen nyilvánult meg azoknak a szellemi küzdelmeknek a nyomán, amelyek a Frankfurti Könyvvásár hazai előkészületeit kísérték. A frankfurti programot övező, nem egyszer szenvedélyes vitákban valójában értékrendek: irodalmi kánonok vetélkedése és összecsapása következett be, és a kánonok kép81
