Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Pomogáts Béla: Értékek köztársasága
viselőinek érvelési rendszerét figyelve azt a gyanút sem háríthatjuk el magunktól, hogy az elvi köntösben fellépő szellemi küzdelem mögött különféle irodalmi csoportok: „szekértáborok" érdekérvényesítése húzódott meg. A „konzervatív" jelzővel minősített (én inkább hagyományosnak nevezném) irodalomkritika nem egyszer valóban jogosan kívánta, hogy irodalmunk olyan hagyományai és értékei is előtérbe kerüljenek, amelyek például Illyés Gyula és Németh László, Juhász Ferenc és Nagy László vagy Sütő András és Kányádi Sándor nevéhez köthetők. Másrészt a posztmodern irodalomkritika is némi joggal hivatkozott arra, hogy a nyugati világban ma Kosztolányi, Márai Sándor és Ottlik Géza vagy a kortárs irodalom táborából Nádas Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László és Kertész Imre munkásságával lehet az irodalmi közvéleményt megszólítani. Az egymástól eltérő és egymással küzdő értékrendek, irodalmi kánonok mára teljes mértékben kifejlődtek, egyeztetésükre és közelítésükre nincsen igazán sok esély. Mindez rombolhatja a magyar irodalmi kultúra belső értéktudatát, és tovább mélyítheti ennek a kultúrának a belső ellentmondásait, felerősítheti az irodalmi élet megosztását és a „szekértáborok" közötti küzdelmeket. Az egymástól elütő értékrendek versengését és küzdelmét érinti az irodalmi kánonokat, illetve a kánonképzést követő vita. A posztmodern irodalomteoretikusok véleménye szerint a jelenkor irodalmi kánonja azokat az alkotásokat állítja előtérbe, amelyek az emberi személyiség válságát, esetleg felbomlását és megsemmisülését mutatják be, illetve azokat, amelyek szövegszerúségükben hoznak létre esztétikai értékeket. (A két törekvés különben egymással szorosan összefügg: amidőn az alkotó személyiség kérdésessé válik, marad a puszta nyelvi textúra: a szöveg.) Velük szemben (és ez nem jelent okvetlenül konzervativizmust vagy maradiságot) többen is állítják, hogy azok a törekvések és művek is részei a jelen irodalmi kánonjának, amelyek éppenséggel a személyiség fenntartását, a személyiség közösségi erőterének védelmét kívánják szolgálni. A szövegközpontú, a személyiséget elutasító esztétika mérlegén olyan klasszikusnak tekintett magyar írók is könnyűnek találtattak, mint Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Nagy László vagy Sütő András, és természetesen nem mindegy, hogy milyen teoretikus és kritikai csoportok (személyek) alkotják meg, alakítják ki a kánonokat, amelyek végül is nem a természeti törvények egyértelműségével érvényesülnek, hanem elméleti konstrukciók vagy (kedvezőtlenebb esetben) irodalompolitikai elhatározások nyomán. Valójában a kánonok és a kánonalakítók dialógusára volna szükség annak érdekében, hogy egyetlen valóságos szellemi érték: az „irodalmi nemzet" egyetlen értéke se rekesztődjék ki a kanonizált minőségek közül. 82
