Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Pomogáts Béla: Értékek köztársasága
Az akadémiai kézikönyvet ugyanis elsősorban nem fejezetei és részletei utalják vissza a múltba, hanem koncepciója és szerkezete. Azt azonban nem kellene elfelejtenünk, hogy a magunk mögött hagyott korszak nemcsak a kézikönyvön hagyta rajta nyomát, elvégre a nagy könyvkiadók is évtizedeken keresztül foglalkoztak a magyar klasszikusok műveinek módszeres csonkításával és meghamisításával (lásd Szörényi László „delfinológiai" dokumentumgyűjteményét, az 1998-ban megjelent Delfinárium: filológiai groteszkek című kötetet!). Az irodalmi folyóiratok is előszeretettel közölték úgynevezett „szocialista realista" írók olvashatatlan műveit, sőt közismert hazaárulók vagy szovjet marsallok emlékiratait. Minderről magam is igen mulatságos: groteszk történetekkel tudnám szórakoztatni az olvasót (egyszer tán meg is teszem!). A múltat persze „be kell vallani", de a teljes múltat kell bevallani. De először talán beszéljünk arról, hogy a magyar kultúra hagyományai értelmében mire is való az a tudományos diszciplína, amelyet irodalomtörténet-írásnak nevezünk. „Nemzeti tudomány" A magyar kultúrában az irodalom hagyományosan mindig többet jelentett, mint egyszerűen szépirodalmat, és ezért az irodalomtörténet-írás is több vagy más is volt, mint pusztán a literatúra rendszerezett története. A magyar irodalomtörténet-írás, ahogy a korai „história litterariák" után Toldy Ferenc, Arany János és Gyulai Pál műveiben is megszületett, majd Péterfy Jenő és Horváth János kezén továbbfejlődött, mindig a „nemzeti tudomány" státusát töltötte be. Nemzeti és egyetemes értékek számon tartója, egy etnikai és történelmi emberközösség önismeretének tükre és alakítója, a magyarság történeti és kulturális identitásának letéteményese volt és maradt. Nemcsak az irodalom múltjának feltárásában, megismerésében vállalt szerepet, hanem a nemzeti tudat alakításában, a nemzeti érzés egészségének védelmében is. Ma nyilvánvalóan mások a tennivalói és a módszerei, mint Horváth János vagy éppen Gyulai Pál korában, hivatástudata azonban nem lehet kevesebb. Még akkor sem, ha közéleti státusa és társadalmi megbecsülése csökkent is a múló évtizedek során, és időnként önigazolásra, önvédelemre szorul. Még akkor sem, ha az irodalomtörténet-írás mára sokszorosan megújult, mindenekelőtt a nyugati irodalomtudományban bevezetett módszerek (a strukturalizmus, a hermeneutika, a recepcióesztétika és a dekonstrukciós irodalom- elmélet) következtében. Az irodalomtörténet-írás mostanában a korábbinál szűkebb körben látja érvényesnek a saját szerepét, nem „nemzeti tudomány" kíván lenni, hanem elsősorban vagy mindenestől „szaktudomány", és nem kíván vállalkozni olyan „nemzetnevelő" feladatokra, mint korábban Toldy, Gyulai vagy Horváth János idején. Mindazonáltal hangsúlyosabb szerepét ma sem adhatja fel, ma is a nemzeti tudományosság egyik vezető ágazatának kell maradnia. Az elmúlt évtizedben sokan és sokat beszéltek az irodalomtörténet-írás válságáról, arról, hogy a „kemény" társadalomtudományokhoz: a közgazdaságtanhoz, a szociológiához vagy éppen a történettudományhoz képest az irodalomtörténet-írásnak szubjektivek az ítéletei, és esetlegesek a módszerei. Most talán ne firtassuk, hogy ezek a „kemény" és „egzakt" tudományok, például a közgazdaságtan, mennyire bizonyultak megbízhatóknak, legalábbis a gyakorlati eredmények tekintetében. Mondják, az irodalomtörténet-írás túlságosan ideologikus stúdium, biztos saját módszer híján más társadalomtudományok metodikáját használja, megállapításai ezért a tudományos szemléletből fakadó szigorú kri- ticizmussal általában megkérdőjelezhetők. Mondják, „az irodalomtörténet nem az irodalom története, és nem története az irodalomnak". Az irodalomtörténet-írással bizonyára szembe lehet állítani tudományelméleti érveket, a magyar irodalomtörténet-írás 80
