Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Pomogáts Béla: Értékek köztársasága
szetről" és „propagandáról" s végül mintegy fogalmi összegzésként a „művészetről mint öncélról" és a „művészetről mint közösségi rítusról és kulturális kötőerőről" beszél. Az irodalmi alkotások megítélésének és értékelésének ilyen módon nemcsak e művek esztétikaiirodalmi minőségére kell figyelnie, szükségszerűen számot kell vetnie más, úgynevezett „nem-irodalmi" értéktényezőkkel: történelmi, közösségi, morális és intellektuális értékkel is. Igen fontosnak tartom viszont, hogy ezek a „nem-irodalmi" minőségek valóban jelentős értékek legyenek, és ne a pillanatnyi közvélemény, a napi politika és a tömegtájékoztató média olcsó taktikája állítson különféle érdekeket a valódi értékek helyére. Éppen ezek az utóbbi műveletek okozzák az értékzavarokat, „értékorientációs" válságokat. Mindaz, amit az imént megpróbáltam összefoglalni, egyszersmind azt is jelenti, hogy az irodalomtörténésznek és kritikusnak „nyitottnak" kell lennie a különféle irodalmi és „nem-irodalmi" értékek előtt, illetve a kanonizációs műveletek során. Ez a nyitottság - vannak személyes tapasztalataim - általánosságban nem népszerű a mai magyar szellemi életben, amelynek mozgását a különböző érdekcsoportok vetélkedése szabja meg, és ahol nem az irodalombíráló ítéleteinek megalapozottsága számít, hanem az, hogy miként helyezkedik el, miként adja le szavazatát ebben a vetélkedésben. Egyszerűbben fogalmazva: az számít, hogy ki melyik „szekértáborba" tartozik, és honnan kap írói legitimációt. Nézetem szerint azonban kell (kellene) lennie egy virtuális irodalmi értékrendnek, és szélesebb körben elfogadható irodalmi (irodalomtörténeti) kánonnak, amely nem irányzatokra és csoportokra épül, és nem törődik azzal, hogy az egyik író „avantgardista", a másik „konzervatív", az egyik a Holmi, a másik a Hitel szerzői gárdájához tartozik, az egyik Budapesten, a másik Kolozsvárott vagy Londonban műveli a magyar irodalmat. Egy ilyen: összefogó és méltányos értékrendre szeretnék igent mondani. Mert a kritikusnak végül is az érték pártjára kell állnia, a minőségre kell igent mondania. Vitatott értékrendek Az ezredvégi magyar irodalom közérzetét pontosan jelzi az irodalmi értékrendnek az a bizonytalanná válása, amely napjainkban tapasztalható. Ez a bizonytalanság egymással szembe forduló vagy éppenséggel egymásról tudomást sem vevő irodalmi kánonok kialakulását eredményezte. A hivatalos vagy éppen a nem hivatalos tudományosság ebben az évszázadban is több alkalommal értékelte át nemzeti irodalmunkat: valójában az irodalmi „kánonképzés" állandósult „forradalmaival" találkozunk, és ezek a „forradalmak" nem mindig szolgálják azt a talán kívánatos célt, hogy egységes és biztonságos képünk legyen irodalmunk múltjáról, közelmúltjáról és valamiféle szerves rendszerbe tudjuk foglalni a jelen törekvéseit. Erre az egységes és biztonságos képre ugyanakkor szükség lenne már csak az iskolai oktatásban is, nem beszélve arról, hogy egy meglapozott és nem állandó szellemi perpatvarok célkeresztjében elhelyezkedő irodalmi kánon jótékonyan hathatna a nemzetközi közösség kulturális tudatára, történelmi önismeretére, következésképp önazonosságának alakulására. Különösen abban a kedvezőtlen helyzetben, amelybe Trianon után került a magyarság, midőn nemzeti szolidaritását és egységét nem közös politikai intézmények tartják fenn, hanem kultúrája, mindenekelőtt a magyar irodalom. A második világháború előtt érvényben volt egy „akadémiai" és „egyetemi" értékrend, ebben elsősorban a nemzeti hagyományok irodalmi képviselői töltöttek be központi szerepet, és például háttérbe szorultak azok az értékek, amelyeket a Nyugat körül szerveződő modern irodalom hozott létre. Ennek az értékrendnek különösen a kortárs irodalom megítélésében voltak kedvezőtlen, sőt elfogadhatatlan következményei, minthogy a konzervatív „akadémiai" értékrend nem Ady, Babits, Móricz és Krúdy munkásságát tekintette ká77
