Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)

gyelték az eseményeket. Mármint, hogy sikerül-e. Idővel a férfiak közelebb mentek, próbálták igazgatni, lökdösni, összepászítani őket.

Egyszer csak, lévén magam is jócskán szemérmes városi, azt vettem észre, egyedül állok a szárkúp tövében. És már valami harmadik dolgot nézek. Tekintetem ugyanis véletlenül a kislányra esett. Addig azt hittem, ő is ott van az asszonyok között. Füleli, lesi, mit szoktak mondani ilyenkor az asszonyok, amikor a bika megugorja a tehénkét. De nem volt közöttük. Észrevétlen, akárha talpával simogatná a sót, lassan araszolt a kocsitól a Járás közepe felé.

Bele a naplemente észbontóan szép orange-ába.

Ám még mindig jól lehetett hallani-érezni-látni, ahogyan gyönge csontjai a tehénke csontjaival, a tehénke lényével együtt vacognak-remegnek-ropognak. Ám úgy, hogy ebben a vacogásban-remegésben-ropogásban benne volt a naplemente észbontó orange gyönyöre is, amely immár kezdett szétfolyni a horizont sütősen fölfénylő sós legelőjén, de benne a megfogantatás jégzsinórja is valamiféleképpen. Áhogy ott állt hátat fordítva a súlyos üzekedésnek, amely abban a pillanatban össze is jött, szemérmesen, kezében egy kis csokor kamillával, hirtelen úgy éreztem: az Isten is így viselkedhetett: O is hátat fordított szemérmesen a mamutok grande morte-jának.

Hiszen az Istennek akkor is egyedül csak a jégzsinórra kellett ügyelnie. Akkor is és most is, minden bizonnyal.

35