Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)

den áron valami politikai, illetve nemzeti jellegű szervezkedésre volt szüksége. Az esetbe különösmód én is belekeveredtem, méghozzá meglehetősen komolyan. Amikor ugyanis a zentai fiatalok elhatározták, hogy magyar kisérleti színházat alapítanak, meglátogattak és én szó nélkül egy kis könyvet nyomtam a kezükbe. Kedvenc könyvem volt, azóta se került vissza hozzám, minden bizonnyal ott lapul valahol a zentai rendőrség archívumában. Legyen ez az első darab, amit előadtok, mondtam. És ez a könyv lett a fő bizonyíték, mármint hogy összeesküvésről van szó, hogy valójában ez a naiv csoport nem kisebb dolgot szándékozik végrehajtani, mint a királyság visszaállítását. És a különös ebben a buta, abszurd dologban az, hogy az idő valamiféleképpen igazolta a zentai rendőrséget. A királyság, éppen az a királyság mára valóban visszaállíttatott. Lévén a kis könyv: Jarry Übü királya. Említettem, a könyv, amelyet Kondor illusztrált, nem került vissza hozzám, de különösmód, később alkalmam volt látni az eredeti rajzokat. Egyszer Németh Lajossal Kondorról beszélgettünk, s ő azt ajánlotta, menjek át a Petőfi Múzeumba, tömérdek Kondor-illusztrációt őriznek. Átsétáltam a Petőfibe, s ott szépen elébem helyezték egy kis kötegben Kondor Übü-rajzait...

Benes egyik első nagy korszakában a szakadó bácskai partokat festette jellegzetes tasista módszerével, egy petróleumszín, raszteros-varangyos felülethez jutva (harminc év után - igaz, volt egy szegedi változata, közjátéka is a dolognak - épp visszatért motívumához, hogy magasabb színvonalon értelmezze újra. A napokban egy új, éppen tanyámhoz kötődő ismerettel gazdagodtam partjait illetően.

Benes egyéniségének szerves tartozéka különös kis, kerekfejű ezüstgyűrűje, amely szinte világít kreol bőrén, fekete szerelése közepette. Hosszú évtizedek után rá találtam kérdezni gyűrűjére, ki gondolná, hogy egy műkritkusnak még ilyesmivel is kell foglalkoznia. Akkor mesélte, hogy 1970-ben részt vett az egyik amerikai régész vezette oromháti, velebiti ásatásokban - ő tehát a szó szoros értelmében ismeri a Telecskai dombok felhámjait, belső rétegeit, csontjait, kincseit. Ő volt a régészek rajzolója. Akkor találta ezt a gyűrűt. A szikes porban. És felhúzta az ujjára. Fel, hiszen ki mást is illetett volna meg, mint e dombok geológus-archeológus - jóllehet azt hittük, csupán felületi- festőjét.

Benes helye a magyar festészetben. Mosolyognom kell. Azt mondom, elnézést, hagyjuk ezt a témát.

Benes nagy papírjainál ma kevesen csinálnak jobb képeket Magyarországon.

De Beneshez illően most inkább egyik anekdotáját kellene idejegyeznem. A jugoszláv figuráció montenegrói kötődésű (nem akadémikus, a negyvenes években Cetinyére száműzött nagy párizsiak - Lubarda, Milunovic, Czóbel, Tihanyi és Giacometti barátai -, valamint a filozófus Lazarevic tanítványai; valójában Danilo Kis is közéjük tartozott-tartozik), Belgrádban majd csak az orosz egzisztencialistákon felnőtt, ukrán-görög származású Sejka adja hozzá elméletét, munkásságát a Mediale nevezetű mozgalomhoz. Egy részük meghalt, másik részük, Dadoval az élen, illetve Dado árnyékában, Párizsban él. De van egy képviselőjük, aki végig Budván maradt: Stanic. Ha nem zsúfolja túl a képeit, egyfajta naiv, mediterrán metafizikus festészetet csinál, amit kedvelek. Benes, mivel nővére Hercegnoviban él, minden alkalommal meglátogatja műtermében, amelynek csupán egy kis tévéekrán nagyságú ablaka van, amely a nyílt tengerre néz. Stanic

22