Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
meszes szakadékéval (a Vaxa Gogh-ot idéző kép itt az informelt érinti, csak azért említem ezt, mert későbbi, eladásra készült, sablonos Járás-szériája alá jócskán rak majd gipszet) az első plánban. Majd húsz évig itt lógott Pólyák reliefjével, meg Kubát pasztás papundeklijeivel, a Bartók-plakáttal, meg a szentképekkel. Aztán egy napon (mert már penészedni kezdett, meg féltem, valamelyik ismeretlen látogató-betörő magával találja vinni) kiszakítva közegéből, hazavittem Palicsra. És a kép feléledt. Jóllehet az a kis fa nem az a kis fa, amelyet én nézek immár harminc éve. Tihamér tett rá egy kis zöldet, hogy a sűtt füvet, meg a meszes, szakadt partot ellensúlyozza. És maga lett a zöld fa. Ami valójában sosem is. Mindig szürke. Hogy úgy mondja, egy modern képre illő fa. Az igazság az, Tihamér megkegyelmezett neki, tett egy zöld gesztust érte, ugyanis sosem is szerette a Járást, a járási parasztokat még kevésbé, jól ismerte őket a városszéli kocsmákból, ameddig a járási ridegparasztok, juhászok bemerészkedtek. És hát modern képet is kizárólag csak nekünk festett, rajzolt. Mindig ködbe-párába mosott. Mindig semmis. És különösmód mégis állandóan lehet nézni: akárha a fa - mint olyan - helyét. Harminc éve nézem, bámulom tehát ezt a megdőlt, semmis fácskát a sziken és még mindig nem tudtam felszúrni. Olykor egy-egy ember közelít hozzá, halad el mellette, távolodik tőle. Olykor úgy tűnik, a sziksót orsóra sodró, szépen megcsavaró forgószél fel fogja kapni, gyökerestől ki fogja tépni, végig fog táncolni vele, pörögve a színen. Ám a szép fehér tölcsér eltávolodik és a megdőlt, semmis fa mintha tudomást sem vett volna róla. Igaz, egy napon észrevettem: mintha a semmis fácskának tudomása lenne rólam. És ez a felismerés kezdetben zavart. Kiültem a gangra. Akárha a világ végére. Oda, ahol eddig egyedül leledzhettem. (Barátaim csak később kezdtek el kilátogatni, később fedezték fel az úgymond saját Járásukat, hozták divatba. Előbb Tihamért cipeltük ki, aztán Koncz kezdett el évenkint meglátogatni bennünket, majd Róza, Nagy Józsefék, Maurits, Szabados, Bóján Bem, Szajbély. Kovács Tónit külön kell említenem.) És most azt kellett tapasztalnom, hogy még itt sem lehetek egyedül, itt is szemmel tart valaki. A messzeségből egy megdőlt semmis fácska. Közben sok mindent írtam, jegyzeteltem itt - hiszen a Wilhelm-dalok nagy része, a Mi lesz, ha összeragadunk, mint a kutyák, a Vak Vigh Tibiké tánca a flamingóval, a Stratégia, a Kanizsai Kovács Antal satöbbi mind innen, ebből a tanyasi (a Tolnai-Kracsun tanya feliratú) tékából vétettek, amely évtizedekig a kék (1848 előtt pirosfehérzöld) tulipános ládában hányódott -, de a megdőlt, semmis fácskának egyik lapján sem találom a nyomát. Néhány éve egyszer mintha megpillantottam volna. Különösmód éppen Párizsban, a Pompidou-központ nagy Max Ernst tárlatán. Igen, az én megdőlt, semmis fácskámat. Nagy Jóskával voltunk, aki négyzetekre osztotta a Járást: és a maga módszerességével elkezdte egyenkint rajzolni az így kapott felületeket, a felületek kopásait, csapásait, girinceit, fűszálait - ahogyan odaátról, Kishomokról pedig Agyag Peti kezdte el mintázni ugyanazokat a fűszálakat monumentálisán, minden egyes fűszálnak emlékművet állítva szinte... (Azért említem mindezt, mert Nagy Józseffel Párizsban is a Járáson sétálunk - és hát a Járáson is Párizsban. Igaz, ez így leírva nem jól hangzik, nagyképű kissé. Jóllehet éppen a dolgok kiégett, szikes, semmis dimenziójáról lenne szó. Igen, ahogy beléptünk a frottázsok kis termébe. Ott állt az én megdőlt, semmis fácskám. Max Ernst 9
