Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
gyalult rámákba rakta ezt a csodálatos halvány grafitfaunát. Ebből kifolyólag olyan érzése volt az embernek, mint amikor frissen padlózott szobába lép. Ott állt a megdőlt, semmis fácskám. Pontosabban nem is az én megdőlt, semmis fácskám volt az maga. Hanem: a technika. Ahogyan megragadható lett volna, megragadható lenne. A technika, amely segítségével tudatosodott bennem milyensége. Harminc év alatt ahogyan a szememre-lényemre kopírozódott a finom grafittal. A Pampák (Pompák! Pompák! Pompák!) című, 1925-ös képről van szó, de a többi frottázs technikával készült fáról, ugyanis volt még vagy tíz, szóval az egész frottázs opusról, amelynek nem véletlen éppen a Histoire Naturelle a gyűjtőcíme. Jóllehet ez az én lényem tónusa. És mégsem éltem vele szinte soha. Mindig jobban rányomtam a ceruzát, átszakítottam a papírt, mindig megemeltem egy kicsit a hangom, mindig megvadítottam a dolgokat egy kissé (vagy nagyon). Talán azért, tűnődtem később, már Párizs és Max Ernst frottázsai után, mert nekem ott állt a megdőlt, semmis fácska. Maga. Be volt építve mindenbe. Mindenembe. Az volt az arany-, nem arany-, ezüst-, illetve hát: grafitfedezetem. Hajnalonta, amikor még kicsit fázom, s a pára teljesen feloldja, fluiddá teszi megdőlt, semmis fácskámat (amely nem akaratos, görcsös, mint például Van Gogh virágzó fácská- ja, rokonai a képzőművészetben a frottázsokon kívül inkább még Giacometti rajzaiban, Morandi szürkéjében, illetve kevésbé számontartott grafikájában és Music karszti motívumaiban, kései rajzaiban keresendők, vagy ha még pontosabb szeretnék lenni, akkor azt kellene mondanom, hogy Giacometti, Morandi és Music felől tanulmányozott Giotto etcetera fácskák), vacogva szembesülök valamivel, akárha egy optikai játékban. Mármint hogy nincs ott - se itt, se ott: semmi. És napközben mégis ott ülök a gang, még Csömöre bácsitól kapott támlás, zöld padján. És nézem, gyönyörködöm megdőlt, semmis fácskámban, ahogyan a délibábban, forgószélben mutatkozik... A csordát este hat óra körül szakítják szét, a Sárgaárkon túl, a Burdáéknál, illetve hát a Csordaútra vezető híd előtt (emlékszem, gyerekkoromban, benn O- Kanizsán, a csordás dudájára mi is kicsaptuk a disznónkat, tudtam, hogyan kanyarodnak rá a csordaútra Szúnyogfalunál, illetve hát a Kálvária és a Seriftanya között),épp bukni kezd a nap, de Magdika mindig egy félórával előbb bejön hozzánk, hogy megnézze, mit tüsténkedünk. Kíváncsi, de aztán legtöbbször praktikus tanácsokkal lát el bennünket. Majd lassan, kicsit még legeltetve, vigyázva, ne nagyon menjenek be a kukoricásba, hazatereli őket (hat-tíz tehenük van általában), majd mire befejezik a fejést, mi is átsomfordálunk a tejeskannával. És kezdetét veszik a nagy esti beszélgetések. Gyűjtöm a löszbabákat. Kiállítást szeretnék rendezni belőlük. Talán a vulkani- zőrök szöggel-tűvel teledöfködött hungarocell reliefjeivel, amelyek akár Kemény Zoltán nevezetes munkái. Mind a két dolgot én szeretném bevezetni a művészetekbe. Az EX Fű-fa számában (Összeeírtam fűt-fát, sefűsefát című szövegem folytatása valójában a Jégzsinór, hiszen Agyag Petiről szóló esszé első része abban jelent meg) már közöltünk fotókat a vulkanizőrök reliefjeiről... A feketeruhás szerb asszony, ő még 45-ben jött Krajinából: pisztolyt hord a melltartójában. A parasztok gyakran kérik, mutassa meg. Nekik sosem volt fegyverük, a járásszéli magyar parasztok gyávasága-bölcsessége valami furcsa eroti10
