Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Tolnai Ottó: Jégzsinór (A Járásszéli naplóból)
a Mezemé, ott kell csinálniuk mindent a Mezei mellett, a másik ágyban. Úgy hogy a Mezei ha nem a tévét, nem A pompák király-át nézi (érdekes, a Dudus is pompáknak mondja a pampákat. Pompa! Pompa! kiabálja, ha ki találom javítani, azt találom mondani, pampa, máris kiabál, miféle pampa?! Pompa! Pompa! Pompa! ), ha nem A pompák királyá-t nézi, akkor a másik ágyat, ahogy robog körbe- körbe a szerelmespárral. Csak most vettem észre, teljesen belerozsdásodtak a rajzszögek a Bartókba. És hogy pontosan olyan rozsdabarna árnyalatú a plakát nyomata is. Jóllehet Bartók ezüstemberke volt, ahogy szoktam volt mondani (írni): wolframpöszmet. Akárcsak: Klee. Pilinszky azt mondja: Klec külsőre hasonlított Bartókra. De amíg Bartók - most a művekről beszélek - csupán a tisztaságig jutott el, Klee az ártatlanságig emelkedett. Nem infantilis, hanem ártatlan - ami döntő különbség, s talán a legtöbb a művészetben. Ezen a fokon csak a népművészet, s a legkiilönbek tudnak megnyilatkozni. Most meg már - teszem én hozzá -, mintha mégiscsak Bartókról szólna. Sőt, mintha inkább Bartókról, mint Klee-ről. Szeretem, hogy így összehozta őket és valami mégis zavar a tézisében. Talán maga az, hogy van tézis, nem tudom. A pont és a vonal a Pedagógiai vázlatkönyvben és a Mikrokozmosz-ban is megtalálható. Mintha csak ismerték volna egymás munkásságát. Klee muzsikált. Bartókot is érdekelte a modern képzőművészet, Mondriannal foglalkozott például, ha nem is nagy lelkesedéssel. Ahogy ma a gangon kiakasztottam a légyragasztót, Musil kis novellája, a Légypapír jutott eszembe, amely már hosszú évek óta kísért. Végső ideje, hogy idemásoljak egy-két részletét a füzetembe, ugyanis éppen künn van a tanyán a novellás kötete, amelyben végre mind együtt a Képek címen ismert kis szövegei, amilyen A majmok szigete, a Baltikumi halászok, a Nyúlkatasztrófa, Az egér, a Szlovén falusi temetés, a Sohatöbbé panzió például. A Kanadából származó tangle-foot légypapír nagyjából harminchat centiméter hosszú és huszonegy centiméter széles, felületét sárga, mérgező enyv borítja. Ha egy légy ráereszkedik — nem is annyira mohóságból, mint konvencióból, mivel oly sok társát látja már ott — eleinte csak lábacskái legkülső, hajlított ízeivel ragad rá. Könnyű, kissé furcsa érzés ez, mintha a sötétben meztelen talppal valami olyasmibe lépnénk bele, ami eleinte nem más, mint valamiféle lágy, meleg, érthetetlenül ellenálló közeg, ám ugyanakkor olyasvalami, amibe fokozatosan beáramlik valami emberi elem... Ott állnak ők, oly kényszeredetten egyenes tartásban, akár a tábeszesek, akik kerülni akarják a feltűnést, vagy a roskatag öreg katonák... Aztán hirtelen elbuknak, arccal előre, át a lábaikon, vagy oldalvást, lábukat kinyújtva; gyakran oldalra dőlnek, lábuk ekkor hátrafelé evez. Így fekszenek. Mint lezuhant repülőgépek, egyik szárnyuk a levegőben. Vagy a kimúlt lovak... (Bán Zoltán András ford.) Csak most látom, az egész kis szöveget idéznem kellene, szinte fáj mondatokat kiszakítani belőle — én is beleragadtam a slamasztikába, jóllehet nekem úgymond egzakt ismereteim is voltak már kora gyerekkoromtól fogva a légy, a légyragasztó problematikájáról, ugyanis a Tolnai Világlexikona és apám (aki épp akkor magyarosít Kracsunról Tolnaira) A magyar fűszerkereskedő lexikona is szolgáltatott számomra ilyen anyagot. 4
