Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Gáll Ernő: A regionalizmus kihívása
Mi lenne a megoldás? Ha Románia nem akar belesodródni a sikertelen államok (failed states) kategóriájába, akkor - Molnár szerint - a föderatív alapokon való átszervezésre van szüksége. Erdély és más országrészek számára a devolúció lehetőségét kellene felkínálnia. A kialakítandó tartományok, vagyis a regionalizáció alapjait azonban nem - a konfliktusokat gerjesztő - etnicitás, hanem a területi, helyi identitások feltámasztása, megszilárdítása biztosíthatná. Nem nehéz elképzelni, milyen ellentmondásos visszhangot váltottak ki Molnár Gusztáv tételei. A vita szövegei a Magyar Kisebbség 1998. 1-es számában s a marosvásárhelyi Altera című román nyelvű szemle 1998. 8-as számában jelentek meg. Nem tekinthetem most feladatomnak, sem a Huntington-i koncepció érdembeni kritikai taglalását, sem az - egyébként igen magas színvonalú - polémia részletező felidézését. Számomra itt és most, mindenekelőtt az egész komplexum értékelése a fontos, mert a korszerű regionalizmus megjelenését fejezi ki nálunk. Igaz, az eszmecsere kisugárzása nem haladja túl egy eléggé szűk értelmiségi kör határait, de a társadalompolitikai nézetek története azt tanúsítja, hogy valamilyen újító kezdeményezés jelentőségét és későbbi szerepét nem a világra jövetelénél bábáskodók száma határozza meg. Ebben az összefüggésben azonban sokatmondónak ítélem a román vitapartnerek véleményét, s egy-két esetben reflektálni is kívánok rájuk. Mindenekelőtt Gabriel Andreescunak, a Román Helsinki Bizottság társelnökének érveit emelném ki. A demokratikus román értelmiség kiemelkedő személyisége fenntartásokat táplál a Molnár-féle megoldásokkal szemben. Nem tartja őket időszerűnek és kivihetőnek. O a „kiegyezés román modelljét" ajánlja, amely - szerinte - közel állna a megvalósuláshoz. Ez a „modell" - a társadalomban végbemenő valós folyamatok összegezéseként - abban rejlene, hogy a román politikai erők a nemzeti kisebbségek védelmére szolgáló sajátos rendszabályok rendkívül magas standardját fogadták el, s ennek ellenében a magyar közösség implicit módon lemondott a saját védelmi mechanizmusok - az önrendelkezés és autonómiák rendszere - kialakításáról, amelynek nincs helye a román alkotmány keretei között."25 Gabriel Andreescu véleménye, amely a román elit kompromisszumkészségének jelenlegi határait jelöli meg, az adott (alkotmányjogi) feltételeket - mondhatni - változtathatatla- nokként kezeli. A romániai devolúció mostani igen nehézkes megvalósíthatóságával szemben ő az Európai Unió integrált rendszerétől reméli, hogy a különböző régiók eredményesen érvényesítik majd a maguk földrajzi, nyelvi, gazdasági és más jellegű sajátosságait. Bakk Miklós hozzászólásában - többek között - nyomon követi az Andreescu-csoport felfogásának változásait. 1995-ben - állapítja meg - Andreescu már felismerte, hogy a Romániát Európához kötő stratégiának két - egymást kölcsönösen feltételező - összetevője van: „a Magyarországgal közös határ átjárhatósága és Erdély bevonása - a belső gazdasági liberalizáció révén - egy regionális dinamikába."26 Ez a fejlemény - Bakk értelmezésében - már több az identitáshoz való jog garantálásánál. Erdély regionális mozgósításának távlatai azt vetítik előre, hogy egy multikulturális tájegység örökségének, a „régi Mitteleuropa civilizatorikus erejének" az állampolitikai hasznosításával valaminő kiutat kínál.27 A polémia másik résztvevője, a Párizsban élő Antonela Capella Pog(cean egyetért Molnár Gusztáv jövőképével, Erdély regionális „rehabilitációjával". Ez - szerinte - egybefogná a térség lakosait és a „posztmodern nemzetállam leépülésének a megállapítására támaszkodik". A Molnár-féle koncepcióval szembeni fenntartások abból is fakadnak, hogy - mint találóan leszögezi - Erdélyben „a nemzeti kötelék fölébe kerekedik a regionális identitásnak vagy az állammal való azonosulásnak". A közös jövő záloga - szerinte - az lenne, hogy Erdély lakossága először erdélyinek érezze magát, s csak utána azonosuljon magyar vagy román nemzetiségi mivoltával.28 88
