Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Gáll Ernő: A regionalizmus kihívása

mészetesen ez nem jelenti azt, hogy az ország következetes demokratizálásának, a kisebbségi jogok és önkormányzati formák megszilárdulásának menetében ne erősödne az állampolgári lojalitás, ne fejlődne az „alkotmányos hazafiság" (Habernas).

Kis János koncepciója több vonatkozásban is érintkezik a Kende Péterével. A nemzetállam meghaladását - a liberalizmus szellemében - bemutató tanulmányában2! meggyőzően fejtegeti, hogy etnikailag megosztott társadalomban (a mindenki számára jogegyenlőséget szavatoló) állam nem lehet nemzetállam. Legitimitást csak egy „társnemzeti állam" élvezhet. E hatalmi képződmény pedig a határai között található etnikumok politikai közösségével azonos. Kis - túllépve a klasszikus szabadelvűségre hivatkozó felfogáson - elfogadja a csoporthoz kötött, tehát a kollektív jogok szükségességét. Nem tesz viszont egyen- lőségi jelet e jogok és a területi autonómia, valamint a föderalizmus közé.

A múlt század végi magyar politikai nemzet elméletével és gyakorlatával szemben Kis János koncedálja, hogy az „hatalmas magánéleti térségeket" biztosított a nemzetiségeknek, de retorikája nem volt összhangban a (magyarosító) nemzetiségi politikával. Joggal állapítja meg, hogy - noha a mostaninál kedvezőbb helyzetet teremtene - az utódállamokbeli magyarság sem fogadhatna el egy ilyen megoldást. A magyarság nemzeti érdekei azt kívánják, hogy térségünkben törjön meg „a nemzetállami modell egyeduralma".

Felfogását summázva Kis János csak azt a nemzeti politikát fogadja el, amely „a nemzetállammal szemben a társnemzeti államot, a politikai nemzettel szemben a több kultúrájú politikai közösséget, az állampolgári jogok kizárólagosságával szemben a csoporthoz kötött - egyéni és kollektív - jogok lehetőségét, s a szuverén államok egymásmellettiségével szemben az Európai Uniót" kínálja.22

*

Ha ezek - a nemzetállamhoz, a regionalizmushoz, az európai integrációhoz kapcsolódó - fejtegetések többnyire csak közvetve utalnak a transzszilván sorsproblémákra, Molnár Gusztáv elméleti vitaindítója23 hosszú évtizedek óta először veti fel közvetlenül az erdélyi kérdést. A fogalom nemes értelmében vett „provokatív" kezdeményezésével az egyik errefelé leginkább bebetonozott tilalomfát kezdi döntögetni. És teszi ezt az európai régiók kialakulásának, s azok változásainak az értelmezésével. Vizsgálódásait a geopolitikai megközelítés, a Huntington-féle „civilizációs paradigma" alkalmazása teszi mifelénk újszerűvé, néhány vonatkozásban pedig vitathatóvá.

The Clash of Civilations?24 című elhíresült tanulmányában (1966) - mint ismeretes - Sámuel Huntington azt állítja, hogy a régi civilációk (vallások) közötti különbségek konfliktusokhoz, esetleg háborúkhoz vezetnek. Ez a veszély sötét árnyékot vet holnapjainkra. E tétel megkerülhetetlenné teszi Európa határainak a meghúzását. Huntingtonnal egybecsengően több szerző úgy véli, hogy ezek a határok ott vonulnak, ahol a nyugati kereszténység kisugárzásának a keleti ortodox egyház, illetve az iszlám dominanciája állja útját. Az Európát megosztó limes elválasztja a balti államokat Oroszországtól, kettészeli Fehér- Oroszországot és Ukrajnát, majd a Kárpátok vonulatát követve, Szlovéniát és Horvátországot Nyugathoz illesztve, Dalmácia partjain éri el az Adriát. Bennünket közvetlenül érint és Molnár okfejtését alátámasztja, hogy az említett civilizációs törésvonal Erdélyt a nyugati tömb részeként tünteti fel. Ez a körülmény - érthető módon - problémát okoz, feszültséget kelt Románián belül. A határvonulatot nem csupán gótikus vagy barokk templomok, hanem egy - Közép-Európát idéző - mentalitás, illetve munkakultúra még észlelhető nyomai is jelzik. Erdély még mindig más, mint az Okirályság. Molnár Gusztáv találóan a „Mitteleuropa fragmentumok", ama tartományok közé sorolja Erdélyt, amelyek múltjuk, hagyományaik és civilizációs színvonaluk révén továbbra is Közép-Európára emlékeztetnek, ám politikai döntések következtében kívül maradtak Nyugat keleti határain.

87