Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Gáll Ernő: A regionalizmus kihívása

szociális érzékenységgel kívánják megvalósítani. A jövőt fürkésző, a küszöbön álló új század, új évezred távlatait kitapogató gondolatokra, „nappali álmokra" és valósnak mutatkozó tervekre azonban továbbra is szükség van térségünk esetében is.

Éppen ezért földrészünk e tájain is jelentkező/izmosodó regionalizmusok idején nem szabadna lemondani a közép-európai gondolatról. Noha manapság kezdjük árnyaltabban megítélni az Osztrák-Magyar Monarchia szerepét, a közép-európaiság nem merülhet ki a múlt iránt táplált nosztalgiából.

Közép-Európa (lehet, kissé idealizált) továbbéltetése hozzájárulhat ama légkör meghonosodásához, amely a kisebbségi kérdés korszerű rendezésének is kedvez. E tekintetben a „köztes Európa" tradíciója, s az új életre galvanizált erdélyiség szerencsés módon találkozhat. Jól kiegészítheti egymást.

*

A regionalista reneszánsz s az európai egyesülés összefüggései között, a közép-kelet-eu- rópai valóság talaján megkerülhetetlennek mutatkozik a nemzetállamok holnapjainak a becserkészése is. Merész jövő-anticipációk s e tájakon hatékony pragmatizmus valaminő egybeötvözésére lesz szükségünk. (Persze, ez a szintézis nem lesz, nem is lehet tökéletesen kiegyensúlyozott. Szinte elkerülhetetlen, hogy egyik vagy másik összetevő ideig-óráig ne kerüljön túlsúlyba.)

A kutakodásnak abból a - mára már elterjedt - felismerésből kell kiindulnia, hogy a nemzetállamok hagyományos létét és funkcióit két, egyidejűleg érvényesülő tendencia befolyásolja. „Fölöttük" zajlik a felségjogaikat csorbító integráció, s ugyanakkor „alattuk" lépnek színre és erősödnek meg azok a tájegységek, amelyek a központosított hatalomtól egyre több illetékességet hódítanak el.

E fejleményekre is támaszkodva szorgalmazza Kende Péter a nemzetállamisággal való szakítást.19 A beiktatandó cezúrát azonban főként azzal indokolja, hogy a mögöttünk hagyott másfél évszázad során térségünkben nyilvánvalóvá vált a nemzetállami felfogás kudarca. Az itteni nemzetállamok zsákutcába kerültek, az 1990 utáni nagy eufóriában sem ismerték fel az illetékesek, hogy tájaikon a Nyugattól átvett hagyományos nemzetállami sémák nem mentesítenek az 1918 előtti és utáni bajoktól. A megoldást szerzőnk abban látja, hogy különbséget kell tenni politikai és nyelvi közösség között. Véleménye szerint térségünk rendkívül bonyolult és konfliktusos nyelvi-etnikai viszonyai nem teszik lehetővé a kultúrnemzeti alapon megnyugtató politikai rendezést. Kende azt állítja, hogy a nemzet új - Közép-Kelet-Európában alkalmazható - politikai megfogalmazása elodázhatatlanná vált.

Kende nem a politikai nemzet francia (jakobinus) változatának az átvételére gondol. Jól tudja, hogy a központosított francia állam egyneműsítő politikát folytatott, s csak a közelmúltban kezdte elismerni a regionális, nyelvi álkultúrákat. Kende szemei előtt a politikai nemzetnek régiónk adottságaira szabott variánsa, a „nemzetközösség" lebeg. Ez más, mint a „népközösség", de a kétféle identitás nem zárja ki egymást. Elképzelését egy hozzánk közel álló példával illusztrálja. A „székely ember - írja - tehát a magyar népközösség része, egyszersmind a romániai »nemzetközösség« tagja. A román »nemzet« tagja nem lehetne, minthogy az kultúrfogalom, s székelyünk a magyar kultúrához tartozik. De a magyar (nemzet) tagja sem lehet, mert politikailag az nem terjed túl a magyar államhatárokon, annak tagja székelyünk csak áttelepülés árán lehetne. Amíg ezt nem teszi, a romániai »nemzetközösségbe« tartozik, miközben joggal tekintheti magát a magyar »népközösség« részének."20

E nézet első publicisztikai kifejtései nálunk bírálatokat váltottak ki. A társadalompolitikai és mentális fejlemények sem igazolták. Napjainkban egyrészt izmosodik a (kultúr) nemzethez való tartozás - immár intézményekben is lehorgonyzott - tudata, másrészt a romániai nemzetközösségi tagság vonzereje sem tudja az előbbi folyamatot fékezni. Ter86