Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Gáll Ernő: A regionalizmus kihívása
zsákutcába sodródtak, ahol - a nemzeti keretek bizonytalansága, a nemzetté alakulás kínos voltából kifolyólag - zavaros filozófiák, hazug propaganda, de legfőképp az antidemokratikus nacionalizmus befolyása alá kerültek. Ilyen körülmények között, a közép- és kelet-európai „politikai lelkiség" legfőbb vonásává a közösségért való egzisztenciális félelem vált. Márpedig a félelem és a demokrácia összeegyeztethetetlen egymással. Térségünkben - Bibó szerint - a politikai jellem is eltorzult. Hisztérikus lelkiállapot alakult ki, aminek következtében a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok közötti határvonalak elmosódtak. A Bibó István készítette látleletben alapvető patogén tényezőként szerepelnek a kibogozhatatlan területi ellentétek, s az a terület-központú szemlélet, amely a közép-kelet-európai államok közötti konfliktusokat gerjeszti. Bibó felfogásában ezen államok nyomorúsága jórészt az állandó, illetve időről időre kiújuló területi vitákban nyilvánul meg. Láthatjuk, Bibó elemzésében a Milan Kundera jelezte tragédia több dimenzióban követhető nyomon, előzményei pedig a letűnt évszázadokba nyúlnak vissza. Éppen ezért indokolt, hogy nem annyira Közép-Kelet-Európa tragédiájáról, mint inkább tragédiáiról beszéljünk. Nem vitás, hogy Közép-Európa „elrablásában" Kundera felfedezte a térség országai tragikus sorsának egyik lényeges összetevőjét. De csak az egyiket. Az sem kétséges, jól látott, amikor - mint említettem - Oroszország mellett e tragédia előidézőjeként Európát is bírálta. A cseh író és több vele egyetértő szerző nem fordított azonban kellő figyelmet arra, hogy balsorsunkért ezek az országok maguk is felelősek. Kunderáék csőlátásának következményei éppen az elmúlt években váltak nyilvánvalóvá, amikor a szovjet megszállás megszűntével az egymással önpusztító területi konfliktusokba bonyolódó országok tengernyi szenvedést idéztek elő. Meggondolkoztató, sőt érthetetlen, hogy Kundera - más eszmetársaival együtt - szinte észre sem vette a térség rákfenéjét: a kisebbségi kérdést. Igaz, Timothy Garton Ash és Czeslaw Milos megkongatta a vészharangot a térségben endémikusan jelenlévő, kitörésre kész, egymás ellen acsarkodó nacionalizmusok miatt.16 A napjainkban elszabadult sovén- nacionalizmusok démonjainak elemzése, illetve bírálata azonban nem szerepel kellő fajsúllyal a régió jövőjével foglalkozó írásaikban. De ki látta előre ezt a század- és ezredvégi apokalipszist? A Bosznia-szindróma - tudtommal - egyetlen prognózisban sem fordult elő. Persze, azok az elképzelések és tervek, amelyek a régió békés holnapjait, modernizációját próbálták körvonalazni, rendszerint hangsúlyozták, hogy ez a jövő csak az itt élő népek, nemzetek és nemzetiségek kiegyezésével, alkotó együttműködésével közelíthető meg. Szarajevó, Gorazsde és Koszovó után azonban lehet-e, szabad-e még ilyen reményeket táplálni? Közép-Kelet-Európa felemelkedése a mítoszok avagy az utópiák birodalmába tartozik? Leszek Kolakowski már a hetvenes évek elején figyelmeztetett arra, hogy nihilista módon a mai ember sem mondhat le a mitikus képekről és szemléletről. A racionális gondolkodás nem küszöbölheti ki ezeket, mert nélkülük létünk megszűnne emberhez méltónak maradni.17 Ernst Blochtól megtanulhattuk, hogy a „remény-elv" az emberi lét nélkülözhetetlen motivációi közé tartozik; félreismerhetetlenül jelentkezik azokban a - „docta spes"-t kifejező - konkrét utópiákban, amelyek nem légvárakat építenek, hanem - a jövőnek elébe sietve - a valóságos latens, ám életbe ültethető, gyakorlatilag alkalmazható tendenciát fejezik ki.18 Tény, hogy a világboldogító messianizmusok csődjével, a valóságtól elrugaszkodott, de erőszakkal a térség országaira oktrojált modell bukásával az utópiák ázsiója nagyot esett. Szinte semmivé foszlott. Megnőtt viszont ama jobbító erőfeszítéseké, amelyek - pragmatizmussal is elegyesen - a demokratikus átalakulást, az átmenetet a lehetséges legnagyobb 85
