Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Lengyel András: A „posztmodern” Móra

ugyanis a portréhoz, enélkül arcképe hiányos, sőt megtévesztő. Mert, ahogy az őt nekrológban búcsúztató írótársa, Móricz Zsigmond írta róla: mindig, minden megnyilatkozása mélyén ott van egy csöppnyi keserűség.

S ezzel elérkeztünk a lényeghez, Mórának a modernitás fejleményeihez való nagyon összetett viszonyához. Ahhoz a viszonyhoz, amelyben egyszerre volt jelen a modernitás igenlése és erősítése, a modernitás fölötti csalódás és keserűség és a visszavonhatatlanul elmúlt premodern melegítő, éltető emléke. Az uralkodó szólam, a gyakorlatias, földön járó Móránál, persze, a modernitás adottságainak tudomásulvétele volt, praktikus emberként nem is tehetett mást. De ezt a tudomásulvételt át meg átjárta, színezte csalódása és a premodern emléke. Java tárcáinak viliódzó sokszínűségét, érzelmi és gondolati telítettségét, elevenségét ez adja meg, s máig ez élteti.

S ennek a sajátos, Mórára olyannyira jellemző viszonynak a prózapoetikai tükre A festő halála is. Ez az 1922-ben írott regény Móra első, felnőtteknek szóló, „szabályos" regénye volt. Az irodalmi vélekedés a kortársi reflexiók nyomán úgy tartja számon, mint a Tápén élt s a fehér tisztek által meggyilkolt festő, Heller Ödön halálának valamiféle regényföldolgozását, hozzátéve, hogy a gyilkosság reális történetét Mórának nem sikerült megrajzolnia. S kétségtelen is, a kiinduló ötletet (s a regény címét) a festőbarát halála adta; ezt Móra, regénye megjelenésekor, nyilvánosan elismerte. De maga a regény semmiképpen nem Heller Ödön meggyilkolásának története, egészen másról szól. Maga az író erről is meglehetősen nyíltan beszélt. „Feláldoztam az egész tervemet a festő sírján. Nem maradt meg belőle, csak a cím: A festő halála. Ehhez szabtam egy egészen új történetet, amely a fantázia játéka elejétől végig. Nincs semmi köze se Hellerhez, aki nagyon közel állt hozzám, se Tápéhoz." (MF: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Bp. 1962.238-239.)

De ha nem Heller halála, akkor mi ez az „egészen új történet?" A festő Imlála, ha jól meggondoljuk, az önmagát író regény története, - igaza van Ilia Mihálynak. S bár egy második, harmadik vagy éppen negyedik síkon emellett hagyományos narráció is folyik: a regény az egykori olvasói konvenciót is kielégíti, szerelmi történetet éppúgy kapunk, mint a falusi intelligencia társadalomrajzát, vagy éppen a régész szakma népszerűsítését - a regény fő szólama kétségkívül a történetmondás kötelezettségének és lehetetlenségének tematizálása. A festő halála, amire a cím utal, nem egy fikción belüli esemény, amelyet a regény elbeszél, hanem - a regényen, a fikción belül is - csupán regényeim. A 180. oldalon a narrátor ki is mondja: „a festőnek meg kell halni. Hiszen a regénynek a címe is az lesz: »A festő halála«". A regény alaptörténése tehát az, hogy az elbeszélőnek regényt kell írnia és végül, sok próbálkozás után, a festőbarát halálának történetét akarja megírni. A cél így a halál leírása, a probléma pedig, amelyet ennek következtében a regény tematizál, annak taglalása, hogy e cél elérése milyen regényírói eszközökkel volna megvalósítható, s miért nem jó egyik módszer sem. Ha a regényírással kapcsolatos szövegrészieteket is kigyűjte- nénk, egy meglehetősen terjedelmes szöveggyűjteményt kapnánk, amelyből összeállítható lenne Móra „regényelmélete". Ebben a regényelméletben a romantikus, Victor Hugo képviselte regénymodell pl. éppúgy megjelenik, mint a Dosztojevszkijé, a konvencionális én-regény, vagy az akkor divatosabb, „modernebb" pszichoanalitikus fogantatású regénytípus. Sőt, megjelenik többször, többféle változatban az olvasó is a maga igényeivel, azaz tematizálódik az az olvasói elvásárhorizont, amelyet a regénynek - a fikcióban emlegetett- nek is, a megírt, kinyomtatott műnek is - ki kell elégítenie. A könyv nemcsak Angyélka olvasói reagálásait tematizálja, „akinek fantáziája regényalakok ezrein edződött meg" (139.), de a narrátor által föltételezett közönségét is. S nem is kétséges, hogy ezek a tudott és számításba vett olvasói elváráshorizontok nemcsak a narráció tárgyai, de egyben a narráció alakításának meghatározói is. Amiről beszél, azt az író figyelembe is veszi. E tekintetben figyelemre méltó, hogy Angyélkát Móra így beszélteti: „tréfán kívül mondom, hogy a regényolvasásban nincs semmi elvi szempontom. Egyszer Victor Hugo esik jól, máskor

70