Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Lengyel András: A „posztmodern” Móra

Jacobsen. Egy ilyen ostoba kis nőtől igazán nem szabad kívánni, hogy mindig tájékozódva legyen arról, mikor kit szabad szeretni. így faluhelyen, ahová mindössze két újság jár, elvadul az ember és azt olvassa, amihez kedve van." (132.)

Mindennek, s az így kibontakozó regényformának több lényeges prózapoetikai következménye van. Az első, s alighanem legfontosabb az, hogy e forma révén minden hangsúlyozottan relativizálódik és - a fikción belül is - tovább fikcionalizálódik. A regényben ki is mondódik, hogy a festő halála immár csupán fikció: „a regényemet - mondja a narrátor - már csak nagyon vékony köldökzsinór kötötte szülőanyjához, a valósághoz, s most már a maga egyéni életét élte." (158.) Igaz, ahogy Wolfgang Iser általánosságban mondja, itt is tapasztalható, hogy „a fikcionális szöveg nagyon sok azonosítható realitás-fragmentumot tartalmaz, amelyek a szöveget környező szociokulturális világ és a szöveget megelőző irodalom szelekciójával kerülnek bele. Ennyiben tehát a fikcionális szövegben egy világosan felismerhető világ tér vissza, amely azonban magán viseli a fikcionáltság jegyét. E világ tehát zárójelbe van téve, hogy tudtunkra adja: az ábrázolt világ nem egy adott világ, csak úgy kell érteni, mintha az lenne." „A zárójelbe tétel jelzi, hogy az ábrázolt világhoz fűződő minden »természetes« beállítódásunk felfüggesztendő." (Iser: A fikcionálás aktusai. = Az irodalom elméletei IV. Szerk. Thomka Beáta. Pécs, 1997. 70.) Regényünk azonban nemcsak önmaga fikcionáltságát hangsúlyozza, de még ezt az így megjelenített világot is, azaz magát a fikcionálás formáit is ironikusan kezeli. Ez egyrészt a fikciójelleg további fokozását jelenti (A festő halála voltaképpen a korban divatozó regényelméletek ironikus parafrázisa is), másrészt azonban elvégzi az olvasói humorigény kielégítését. S itt eljutunk egy következő problémához. Ahhoz tudniillik, hogy Móra regénye egyszerre tematizálta a szkeptikus későmodern olvasó intellektuális igényeit, s az egykorú kommersz olvasóinak „közönségesebb", mondjuk így olcsóbb, szórakozás-centrikus elvárásait. A festő halálában az önmagát író regény történetén túl bele van építve némi tudományos ismeretterjesztés, egy kis társadalomrajz, egy - minduntalan megkérdőjelezett - de mégiscsak kibontakozó szerelmi sokszög, sőt - valljuk meg - még némi népszínműves parasztábrázoló konvenció is. Azaz a magaskultúra és a populáris kultúra egyidejű, egymásba átjátszó, egy művön belüli kiszolgálása. Sőt, bizonyos, a történeti Móra személyiségét közvetlenül megjelenítő önkifejezés - ha tetszik, líra is. E tekintetben nemcsak az önmagát Varga Mártonként megnevező narrátor némely önjellemzése figyelemre méltó, de az ezeknél áttételesebb, ám hangsúlyosabb csúcsponti vallomás is. A festő meghalatásának végső verziója ugyanis alighanem Móra legszemélyesebb üzenete. Itt a festő azért hal meg, lesz öngyilkos, mert „hűtlen lett a művészethez", amikor pedig, csalódva, újra alkotni próbált, már nem tudott bánni eszközével. Megragadta ugyan az ecsetet, ,,[d]e már nem tudott vele bánni, paraszti munkához szokott kezében sután bukdácsolt a könnyű játék" (260-261.). Ez, bármennyire leplezi is az író, Móra egyik alapmetforája, hajdani költővoltának elparentálása, vélt jobbik énje elveszítésének indirekt „beismerése". De nagyon jellemző az 1919 utáni Mórára, hogy immár ezt is öniróniával, önmagától eltávolítva teszi meg. Vallomását ironikus narrációval vezeti be, hiszen a festő öngyilkosságának leírása előtt ez a mondat olvasható: „Nos, a festő olyan szépen halt meg, hogy magamat is meghatott." (260.) Ez bizony önironikus távolítás már.

Kedveljük-e tehát avagy sem azt a jelenségkört, amit az utóbbi időben nálunk is posztmodernnek szokás tekinteni, tény, hogy a regényíró Móra is tett feléje egy lépést. S ezen még az sem változtat, hogy regényét utóbb az író némileg az uralkodó olvasói konvencióhoz igazította, gyöngítve írói leleménye hatását.

71