Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Gáll Ernő: A regionalizmus kihívása

Ha a régión a központi hatalmakról némiképp levált, bizonyos hatáskörrel rendelkező nyelvi, széles értelemben vett kulturális, gazdasági, természeti sajátosságokat egy adott területen rögzítő konstellációt értünk (E Giebel), amely valaminő identitástudatot is kialakított magának, akkor erdélyi viszonylatban változatos múltbeli elgondolásokkal, kísérletekkel találkozhatunk. Jellemző továbbá, hogy - eltérő történelmi pillanatokban, szakaszokban - a kezdeményezések hol magyar, hol román oldalon (szász részről kevésbé) jelentkeztek. Közös regionális azonosságtudatot kifejező elképzelések azonban ritkán fordultak elő. Az erdélyi regionális entitás - különböző autonómiákhoz és föderációs tervekhez kötött - jövőképe többnyire válságtermék volt.

Visszapillantó leltárunk természetesen nem lehet teljes. A felidézett előzmények inkább csak példaértékűek. Az 1848-as unió és az 1867-es kiegyezés alapján Magyarországgal újraegyesített Erdélyben továbbélt, és - különböző decentralizációs javaslatok közvetítésével - politikai motivációként is hatott a történelmi tartomány önigazgatásának a tradíciója. A különállás követelménye azonban ebben az időben elsősorban a román nemzeti mozgalom számára vált irányadóvá. Az akkoriban kialakuló - modern értelemben vett - román politikai pártok megnyilatkozásaiban (például a Pronunciamentul de la Blaj elnevezésű dokumentumban, 1868) tiltakoztak Erdélynek Magyarországgal való egyesítése ellen. A román elit számos tagja változatlanul a „bécsi utat" vélte járhatónak, s a császári udvar támogatásával remélte céljait elérni. Az egységes nemzeti párt 1881-ben megtartott szebeni kongresszusán elfogadott program - többek között - Erdély autonómiájának visszaszerzését szorgalmazta. Főként ettől várta a románságot sújtó „sérelmi többletek" (Jászi Oszkár) kiküszöbölését. A Habsburg-házhoz fűződő - illuzórikusnak bizonyult - várakozások sajátos megnyilvánulása volt a Ferenc Ferdinánd köréhez közelálló Aurel C. Popovici-nak a Die Vereinigten Staaten von Grossösst er reich című könyvében (1906) kifejtett terve, amely Ausztria föderalizálását javasolta.

Az első világháború vége, az Osztrák-Magyar-Monarchia szétesésének traumatizáló folyamata az erdélyi magyarság haladó értelmiségi csoportjait is fogékonyabbá tette minden olyan felfogás iránt, amely - az autonómia valaminő formája révén - nemcsak magyar szempontból ígért kedvezőbb alternatívát, hanem a nemzetiségekkel való kiegyezés/meg- békélés távlatát is kibontotta. Ilyen koncepciót kívánt Jászi Oszkárnak egy „Keleti Svájcot", Erdély kantonális átszervezését előirányzó tervezete is.2

A szép plánumból - mint tudjuk - nem lett semmi. Maniuék már az aradi tárgyalásokon a magyar delegáció értésére adták, hogy számukra csak egyetlen megoldás létezik: a román királysággal való egyesülés. Igaz, a gyulafehérvári egyesülési határozatok kimondják, hogy mindegyik „népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához, saját anyanyelvére, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által". Igaz az is, hogy a párizsi szerződések 14. szakaszának rendelkezése szerint: „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett, vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen." Mindez azonban írott ma- laszt maradt. (A székely kulturális önkormányzat a 30-as évek elején is még távoli kisebbségpolitikai célnak számított.)

Trianon után közvetlenül dilettáns tervek születtek (Székely Köztársaság, Kalotaszegi Respublika, Bánsági Köztársaság), amelyeknek szerzői kapaszkodókat szerettek volna találni a megbolydult világban. Egészen más súlycsoportba tartoznak a Kiáltó Szó társszerzőnek, Paál Árpádnak és Zágoni Istvánnak a pragmatikus javaslatai. Kós Károly „nemzeti autonómiát" igénylő koncepcióját a gyakorlatiasság jegyében alkalmazva, Paál és Zágoni a magyar kultúra és nemzeti szervezkedés szabadságát - a területi önigazgatás s a nemzeti kataszter révén - szerette volna biztosítani.

Ezekben az években még a román nemzeti párt koriferusai is meg akartak valamit őrizni a régi Erdélyből. Eleinte védekezni próbáltak a Brátianu-féle liberális párt balkáni stílusú

79