Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Lengyel András: A „posztmodern” Móra
a mindenkori viszonyokhoz alkalmazkodni tudó Móra a Szegedi Napló hoz kerülve (1902) egy olyan munkakörbe került, amely nap mint nap szembesítette a társadalomfejlődés megannyi új vonásával, eredményeivel és anomáliáival, patriarchális illúziókat oszlató fejleményeivel. Mint költő ugyan később is igyekezett hű maradni szocializációjához, s gyermekíróként ehhez még terep is kínálkozott számára, de praktikus életvezetésű, gyakorlatias polgárként tudomásul vette a tudomásul veendőket. Tudomásul kellett vennie, hogy ez a számára adott társadalom már nem azonos gyerekkora emberi világával; más elvek, más meggyőződések vezérlik az embereket. Tanulási folyamata, amelynek eredményeként a világ gondolati s érzelmi leképezésének egy új, a korábbiaknál összehasonlíthatatlanul komplikáltabb módja és formája alakult ki fejében, meglehetősen sokáig tartott. Az „igazi" Móra, nem kétséges, voltaképpen csak 1919 után, egészen pontosan 1922-ben, 43 éves korában „született meg", amikor a Világ tárcaírója lett. Addig csak konzervatív költő, jótollú, termékeny gyerekíró, s mindenekelőtt elsőrendű, kitűnő újságíró volt. Ahhoz, hogy jelentős, egy egész ország figyelmét magához vonó író lehessen, írói magatartása teljes átalakulása kellett. A szocializáció kialakította illúziók szenvedésekkel teli elvesztése. Egy szocializációt azonban nem lehet teljesen lecserélni egy másikra; az elveket, az életvezetést alakító előföltevéseket, magát a beállítódás lényegét hatálytalaníthatja az egyén ismétlődő új tapasztalata - alaprétegét, mindenekelőtt pedig emlékét semmi ki nem törölheti. Az elveszett illúziók emléke tovább él az én-ben, s mint emléke valami hajdan fontosnak és jónak, öntudatlanul is alakítja az én reakciót. Ezt ma már a szociálpszichológia éppúgy tudja és elismeri, mint, mondjuk, a pszichoanalitikus elmélet, vagy éppen az irodalmi művekben is oly sokszor megjelenő írói tapasztalat. S az 1919 utáni Móra prózaszövegei maguk is szépen példázzák ezt. A premodern, patriarchális viszonyok között szocializált, de már „érett" Móra viszonya saját aktuális jelenéhez, a kibontakozó modernitáshoz így mindig is fönntartásos volt. Maradéktalanul soha sem tudta azt elfogadni, magáévá tenni. S bár „destruktív" újságíróként a Világ, majd a Magyar Hírlap tárcaírójaként 1919 után mindig olyan lapok jellegadó munkatársa volt, amelyek a modernizáció harcos szócsövei voltak, nem nehéz megtalálni írásaiban keserűségének és fönntartásainak megannyi jelét. Erre részletes dokumentáció helyett itt talán elegendő három megvilágosító példát fölhozni. Az első példa a Péter László bemutatta krák-motívum. Ez a motívum, amely - Vajda László megfogalmazása szerint - „pályája kezdetétől a végéig kíséri írónkat", hiszen először 1902-ben, utoljára 1934 januárjában emlegette, kétségkívül keserűségének jele. A kráknak, az óriási ősállatnak a hátára építkező ember metaforájával ugyanis Móra az emberi létezés alapvető problematikusságát hangsúlyozza. 1923. október 3-án a Világban pl. így írt: „Mi leli a földet, ezt az őskrákot, amelynek bőrén-kérgén százezer év óta rakja a maga tüzecskéit az emberi fajzat, a mindenség óceánjának együgyű, tudatlan, fecsegő hajósa?" S erre adott válasza is meglehetősen egyértelmű: „A Föld beteg, a Föld remeg, a Föld vonaglik az eszeveszett emberiség alatt..." „A Föld mozdul egyet, és nem lesznek többet se bűnök, se erények, se győzők, se rabszolgák, se bombamerénylők, se internáltak, se államférfiak, se hangyák, se szemétdombok, se piramisok, csak a fekete semmi, a thanatosz." (Idézi Péter László, Móra műhelyében. Bp. 1999. 200.) A második példa egy rövidke aforizma. „A modern - mondja Móra - épp oly unalmas, mint a burzsoázia: egy unalom két oldala." (Idézi Péter László, 1999.166.) S végül a harmadik példa, egy újabb aforizma: „A beszéd, a gondolat mind csak céltalan tajték az életem felszínén." (Idézi Péter L. 1999.165.) Ennek a mondatnak a különleges súlyát az adja meg, hogy e tézisében Móra éppen azt vonta kétségbe, ami neki magának is a lényegét adja: az írói szó értelmét, létjogosultságát. Egyszer, úgy vélem, össze kellene állítani egy szemelvény-gyűjteményt Móra keserű, kiábrándult, mondhatnánk „fekete" mondataiból. Ez a „fekete" Móra is hozzátartozik 69
