Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Lengyel András: A „posztmodern” Móra

fa (pl. jégkár) sem változtatta meg radikálisan. Mindehhez azonban, s ez a 3. lényeges összefüggés, még patriarchális jellegű, a munkavégzés értelmére és az életet irányító erkölcs hitére építő emberi közegben zajlott le. Az a mikrotársadalom, amelyben Móra fölnövekedett, s elsődleges meggyőződéseit, életelveit megszerezte, még a maga urait és szegényeit is egybefogó, érzelmileg telített, az egyenlőtlenségeket is némileg temperáló emberi viszonylatokkal írható le. Itt az egyén még valóságos közösség tagja, s az emberi viszonyoknak az a nyers és ugyanakkor rafinált kíméletlensége, amely a modern kapitalizmus kibontakozásával jön létre, még nem, vagy legföljebb alkalmilag, kivételként létezik.

Móra tehát gyerekként hierarchikusan tagolt, de mégis patriarchális emberi viszonyokkal találkozott, érzelmi-mentális háztartását döntően ezek határozták meg. A pesti egyetemista, majd a szegedi újságíró és közéleti személyiség ettől eltérő társadalmi élményei pedig csak ezen a bázison, ezt bontva és ellensúlyozva épültek be személyiségébe.

A patriarchális emberi viszonylatok személyiségkonstituáló hatásának perdöntő bizonyítéka Móra költészete. Ez az anyag, amelynek legnagyobb része még az egyetemista tollából való, s Mezősi Károly és Péter László jóvoltából kötetbe gyűjtve is tanulmányozható, elsősorban nem esztétikai, hanem mentalitástörténeti dokumentum. De mint ilyen, roppant beszédes. A versek együtt, egymást kiegészítve szemléletesen bizonyítják, hogy a fiatal Móra olyan toposzokban, olyan érzelmi és gondolati sémákban gondolkodott, amelyeknek ősképe a Petőfi-Arany-féle népiesség teljesítményeként alakult ki, de amelyek ekkorra már elvesztették benső dinamizmusukat, megmerevedtek és szimplifikálódtak, s ezektől a sémáktól a modernizálódó társadalom már erősen elszakadóban volt. Az 1867 után kibontakozó, s a századfordulóra már jelentős eredményeket fölmutató fejlődés már összehasonlíthatatlanul komplikáltabb, sebzettebb emberi viszonylatokkal produkált, mint amelyeket e gondolkodás sémái föltételezni engedtek. Ezzel, persze, a fiatal Móra nem állott egyedül; gondolkodásának előföltevéseiben osztozott jószerével az egész, Ady Új versekje (1906) előtti népies epigon költészet. (Nem is véletlen, hogy ezzel a gárdával, Pósa Lajostól Jakab Ödönig, utóbb Móra személyes nexusba is keveredett, költőként pedig közéjük számítódott, s a nagy kortárs, Ady gyilkos mondatot eresztett meg a „Pósákról és a Mórákról".)

A premodern életérzésnek ezek a sémákba merevedett, az alakuló élet komplikáltságát és sebzettségét megjeleníteni képtelen kifejeződései, valljuk meg, költészetként nem sokat érnek. A mai irodalomtörténet-írás nem is őket, hanem az önmagára találó Ady fölléptével induló modern költészetet, a nyugatos költők teljesítményét kanonizálta - teljes joggal. Hogy az előbbi miért hullott ki a rostán, s az utóbbi miért lett a nemzeti irodalmi kánon része, legvilágosabban a kortárs, Kosztolányi Dezső egyik előadása mondta ki. Ő ugyanis, a modern költészetről szólva 1913-ban leszögezte: a szavak megkopnak, megváltozik az ember, aki a verset létrehozza és olvassa. „Elkoptak a régi szavak, meghalványultak a régi ritmusok, s az idegrendszernek új ingerekre van szüksége, hogy remegjen." „Az, ami atyáinkat könnyre fakasztotta, minket megnevettet. Az, ami egykor poézis volt, ma banalitás. Ismerik Voltaire bon mot-ját: »Az első ember, aki kedvesét a rózsához hasonlította, lángész volt, a második szamár.« Gondoljuk el, hány szamár él azóta." (Kosztolányi, Holmi 1999. 8. sz. 961. és 962.)

A fiatal Móra verseinek legfőbb tanulsága így alighanem az, hogy Mórának innen, ebből a mentalitás- és gondolkodástörténeti pozícióból indulva kellett megteremtenie igaz életművét - s ez bizony egyáltalán nem volt gyors és könnyű folyamat. A népies epigonizmus idősebb nemzedékének nem is sikerült ez a megújulás. A Móra-életmű nagy kérdése így éppen az: miképpen következhetett be Móránál ez az írói fölemelkedés? Sajnos, itt és most, egy szabott terjedelmű előadás keretei között nem adhatom meg a válasz minden összetevőjét, meg kell elégedjek csupán annak rögzítésével, ami szorosan vett témám szemszögéből is fontos. Szempontunkból pedig az a lényeges, hogy az okos és tehetséges,

68