Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 9. szám - Kapuściński, Ryszard: Ében (VIII. rész – fordította Szenyán Erzsébet)
- Hapa? (itt?) - kérdi Sebuya, amikor megpillantunk az út mentén egy agyagviskókból álló falut. Nyugat-Ugandában vagyunk, nem messze a Nílustól, és Kongó felé tartunk. Erősen sötétedik, és Sebuya egyre idegesebb. Látom, nem tudom őt rávenni a továbbutazásra, beleegyezem hát, hogy a faluban töltsük az éjszakát. A parasztok lelkesedés nélkül, mondhatnám kelletlenül fogadtak minket, ami ezen a vidéken furcsa, meglepő dolog. Sebuya azonban előhúzott egy köteg shillinget, s ez, az itteni emberek szemében oly szokatlan és oly csábító látvány aztán megtette a magáét - kisöpörtek és szalmával felszórtak nekünk egy viskót. Sebuya mindjárt elaludt, engem azonban hamarosan fölébresztett a mozgékony és agresszív rovarsereg. Pókok, csótányok, suszterbogarak és hangyák, rengeteg apró, hangtalan, elfoglalt kis teremtmény, amelyeket gyakran nem is látunk, csak érezzük, hogy ott másznak, kapaszkodnak, csiklandoznak, csípnek - szó sem lehet itt alvásról. Sokáig forgolódtam álmatlanul, végül aztán kimerültén, vesztesként kimentem a viskó elé s leültem, hátamat a falnak támasztva. A hold ezüstös fénye eloszlatta a sötétséget. Nagy csönd volt, arrafelé ritkán jár gépkocsi, a háziállatokat meg már régen leölték, megették. Hirtelen valamilyen neszre, léptekre majd mezítelen talpak dobogására lettem figyelmes. Aztán csönd lett. Körülnéztem, de eleinte semmit sem láttam. Rövidesen azonban megismétlődött a neszezés, lábdobogás. Utána megint csönd lett. Figyelni kezdtem a ritkásan elszórt bokrokat, a távolabb álló, ernyőszerű akácokat, a sűrűségből kiemelkedő magányos köveket. Végre észrevettem nyolc lopakodó férfit, akik ágakra fektetett, holmi lepedőfélével letakart embert cipeltek a vállukon. Volt valami furcsa a mozgásukban - nem egyenesen haladtak, hanem osontak, lopakodtak, manővereztek. Lekucorodtak egy bokor mögött, körbenéztek, majd gyorsan a következő rejtekhelyig futottak. Keringtek, cikáztak, settenkedtek, mintha számháborúsdit játszanának. Néztem meggörnyedt, félmeztelen alakjukat, ideges mozdulataikat, egész titokzatos, fura viselkedésüket. Végül aztán teljesen eltűntek egy meredély mögött, körülöttem pedig újra csöndes, mozdulatlan, holdfényes éjszaka honolt. Hajnalban továbbindultunk. Megkérdeztem Sebuyát, tudja-e, hogy hívják az éjszakai szállást adó falu lakóit. - Amba a nevük - mondta Sebuya, és kis idő múlva hozzátette: - Kabila mbaya (körülbelül annyi, mint: rossz emberek). Többet nem akart mondani - az emberek itt a rosszat még mint beszédtémát is kerülik, úgy tartják, jobb nem emlegetni a farkast. Útközben folyton az az éjszakai menet járt az eszemben, amelynek véletlen szemtanúja voltam. Azok a rejtélyes cikázások, kanyargások, a cipekedő férfiak nyugtalansága és sietsége, az egész éjszakai misztérium valamilyen, általam megfejthetetlen titkot rejtett. Valami fontos dolognak kellett lennie. De mi volt az? Az ambák és rokonaik mélyen hisznek abban, hogy a világot természetfölötti erők irányítják. Ezek az erők konkrét, néven nevezhető szellemek, pontosan meghatározható varázslatok. Ok adják meg az események értelmét, ők döntenek a sorsunkról, egyáltalán mindenről. Éppen ezért abban, ami velünk történik, semmi sem véletlen, a véletlen egyszerűen nem létezik. Vegyünk egy 61
