Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Lengyel András: A „posztmodern” Móra
Lengyel András A „posztmodern" Móra* Ne ijedjen meg senki előadásom címe hallatán, sem aktualizálni, sem provokálni nem akarok. Csábító ugyan egy életművet olyan valamihez kötni, ami divatos - irodalomtörténészek, tudjuk, gyakorta éltek s élnek ma is e technikával. Az árut valamiképpen el kell adni. De ez túl könnyű, s ugyanakkor túlzottan talmi megoldás lenne; ami ma divatos, az holnap már nem az, s a divattal összhangba hozott, aktualizált életmű - a rátapadó interpretáció hínárjába süllyedve - hirtelen időszerűtlen lesz. Szándékom, célom ezért - filológushoz illően - szerényebb: „csupán" arra vagyok kíváncsi, milyen volt Móra viszonya a modernitáshoz, s ez a sajátos viszony miképpen jelenik meg első regényében, az 1922 őszén közreadott A festő halálé-ban. Ehhez a szükségképpen vázlatos áttekintéshez persze szükséges néhány tényt, összefüggést előzetesen emlékezetbe idéznem. Mindenekelőtt azt célszerű szem előtt tartanunk, hogy az a szociokulturális közeg, amelybe Móra 120 évvel ezelőtt, 1879-ben itt, Félegyházán beleszületett, s amely szocializációját elsődlegesen meghatározta, gondolkodástörténeti szempontból két világ határán helyezkedett el, s jelentős részben még premodern jellegű volt. A Móra-család ugyanis, amennyire utólag megítélhető, nem egyszerűen szegény volt, hanem egy modernizálódó társadalom premodern elemeinek fölzárkózási erőfeszítéseit testesítette meg. Mezősi Károly kutatásaiból s mindenekelőtt magának Mórának megannyi elszórt önéletrajzi utalásából tudjuk, hogy bár az édesapa, Móra Márton a bomló céhes világ fölbomlásának megszenvedője és károsultja volt, a család tehetségpotenciálja és ambíciója mégis elég volt ahhoz, hogy előbb az idősebb fiú, István, majd utóbb írónk maga is kitörjön a születéssel adott viszonyokból. István tanító, Ferenc pedig egyetemi végzettséghez kötött értelmiségi hivatások betöltője: újságíró, könyvtáros, régész lett. A kitörésnek a számukra adott módja és formája azonban maga is ennek a felemás helyzetnek volt a fejleménye. Az egyéni erőfeszítéseken tűi a kor társadalmának gazdagodó viszonyaiban rejlett a lehetősége az első generációs értelmiségivé válásnak. E kiemelkedési folyamat filológiailag pontos, részletes rekonstrukciója - az életrajzi hozadé- kon túl - így társadalomtörténetileg is igen érdekes és tanulságos lenne. Szempontunkból azonban az igazi kérdés ezen túl van. Számunkra a kérdés az: mi volt az a családi örökség, amelyet e kitöréssel Móra odahagyott, ám ami mentálisan valamiképpen mégis élete végéig elkísérte? A Móra-család szociokulturális viszonyai, amennyire megítélhető, nagyon leegyszerűsítve is legalább három lényeges összefüggést mutatnak. 1. A társadalmi hierarchiának való alávetettség és az ehhez a hierarchiához való alkalmazkodás kényszere állandóan ható, folyamatos meghatározottság volt. 2. Ehhez kapcsolódik, hogy a mindennapi élet az anyagi szűkösség kereteiben zajlott, s ezt az időleges gyarapodás vagy az esetenkénti katasztró* Elhangzott a kiskunfélegyházi Móra-konferencián 67
