Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Részletek Balázs Ferenc és Christine Frederiksen levelezéséből (A leveleket az angol eredetiből fordította és közzéteszi: Vallasek Júlia)

Tehát jó szervező vagyok, jó alkalmi előadó, és jó vitavezető. Csakhogy ezek szerint nem a tanító, ismereteket nyújtó emberfajtához tartozom, hanem a misszionáriusok, a próféták közé. Az én előadásaim nem tudást adnak, de hatni, téríteni akarnak.

Nem tudnék megélhetésért harcoló átlagember lenni Amerikában. Nem tudnék egyetlen intézmény tagja lenni, mert az nem tartalmazza az egész életet. Semmi nem áll távolabb tőlem, mint az egyszerű nevelő szerepe. Én „reformer" vagyok. De nem Amerikában. Amit én ott mondtam neked, az ma is érvényes. Itt, Erdélyben építő lehetek. A dolgok még alig indultak fejlődésnek, az ember az általa helyesnek tartott irányba terelhetné őket. Amerikában a fejlődés már olyan messzire haladt a rossz irányba, hogy ott nem lehetsz más, mint romboló, az eredmény meg csak annyi, hogy míg te nem bírsz lerombolni semmit, a társadalom előbb vagy utóbb eltapos.

Ha Erdély kivet magából, az egészségi állapotom vagy az általános érdektelenség folytán, (ez utóbbiról azonban nincs szó, hiszen láthatod, hogy mindenhol fiatalok és öregek néznek rám bizakodva, még Budapesten is, csodálatos volt, ahogy egy bizonyos csoport fogadott) - nos, akkor valóban nem marad más, mint elmenni Amerikába. De én hiszem, hogy néhány éven belül más szemmel néznek majd ránk: a részvét átadja helyét a megbecsülésnek, a „különcködést" a „zsenialitás jelének" tartják majd. Hiszen láthatod, az elültetett mag néhány esztendő alatt, hány és hány ember lelkében szökött szárba! Most már nem siettetek semmit. A dolgok, ha lassan is, de érnek. Amikor egyszer borúlátóan nyilatkoztam arról, amit elértem, a tanító sorolni kezdte az eredményeket.

És ott van a te nagy álmod, a Népfőiskola. Ha nem betegszem meg, ezen a télen már három faluban is működött volna, heti egy előadással. És mindenfelé felvetődött ez a gondolat. Erdő János tanulmányt írt róla. Ez az egész terv, egy vidékközponttal, benne kórházzal, a szakemberek lakásaival, műhelyekkel, palán- tás kerttel, Népfőiskolával, sportteleppel - gondolod, hogy mindörökre álom marad csupán. En hiszem, hogy egyszer majd valósággá válik, és ezért dolgozni, bármily kevés siker kísérte is az erőfeszítéseimet, nagyszerűbb, mint akármilyen más pénzkereső munka, bárhol a földön.

Higgy és remélj! Ha elolvasod majd a könyvemet, magad is megdöbbensz (mint én is, mikor írtam) azon, milyen sokat végeztünk öt esztendő alatt. Hiszen éppen ezért vesznek észre az emberek: mert a törekvéseink mindenre kiterjednek, és egybekapcsolja őket a hívő odaadás.

Képzeld el, mi lenne, ha most elmennénk Amerikába! Az emberek sajnálkozva néznének utánunk, mint az elbukottak után. Úgy gondolod, hogy jelenleg nem tehetünk mást, mint hogy elszaladjunk? Hát a sikert azon méred le, hogy jó vagy rossz az anyagi helyzetünk? „Csillaghoz kötöttük a szekerünket", Kriszi, és a csillag nem ereszt. És nem igaz, hogy a pénztelenség betegített meg minket, inkább én magam, mert túlságosan siettem, és te, mert lemaradtál és elcsüggedtél.

65