Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

tornőnek, aki Gelut, az ezredest és őt tartja, ki kell mondania talán nem is min­den alap nélkül, szánalomra méltó beteg embernek, más megközelítésben mocs­kos fantáziájú szadista őrültnek, mert nem ismeri a hírheded N. tábornokot és famulusait!... Mit mond, hogy ebben is tévedek, ismeri? És hogy az egyik beteg­ség korántsem kicsinyítheti a másikat, nem nagyíthatja, az azonban, hogy ponto­san ilyenek voltunk, sőt még ilyenebbek, mindent elárul a szisztéma milyenségé­ről, hogy patetikusabban fogalmazzunk, a rendszer természetéről?! Lehet, hogy a doktornőnek mégiscsak igaza van, de tudnia kell azt is, hogy ítélet nincs, aho­gyan különben már Szent Ágoston is tanította! Bár az egyik hallgat reá, mondotta a kereszténység nagy nevelője, a másik megveti, és többen a gonosz módon hí­zelkedő bűnöket, mintsem az erény hasznosságait kedvelik, azonban Krisztus szolgáinak - akár királyok, akár fejedelmek, akár bírák, akár katonák, akár pro- vinciaiak, akár gazdagok, akár szegények, akár szabadok, akár szolgák, bármi­lyen neműek is - ha a szükség úgy kívánja, még a legrosszabb, és leggyalázato­sabb államot is el kell tűrniük!... Igen, ezt mondta a nagy egyházatya, akit még a mélyen tisztelt, egykor Spanyolországban tevékenykedő doktornő sem vádolhat mondjuk balos elfogultságokkal, és nagyon érdekes az indoklása is, hiszen sugár­zóan jelenti ki azt is, hogy a béketűrés által az angyaloknak legszentebb és legföl- ségesebb hajlékába és a mennyei birodalomba, ahol az Isten akarata a törvény, maguknak a legfényesebb helyet kell elkészíteniük... Hát nem úgy hangzik ez, mint az eljövendő kommunista aranykor? Amikor majd minden szép lesz és jó lesz, sőt a legszebb és a legjobb lesz minden, s ha most még vannak is hibák és ba­jok, nem kis részben az élesedő osztályharc okán-jogán, ott majd megszűnnek elvtársak, de erre ő, bármennyire is igyekszik eltekinteni ettől, valahogy mindég N. tábornok vizslató tekintetét érezve magán, semmit nem tud mondani, számá­ra amúgysem létezik érvényes jövő! Vagy ha igen - és visszakanyarodva megint a darab időre kényszerűen elhagyott dáridóhoz, ezt N. tábornoknak is megvallotta akkor - ez a jövő szörnyűséges lesz, hiszen Drakula előbb-utóbb elragadja őt, s miközben a tábornok gúnyosan röhögött, megjegyezve, hogy „ehhez nekik is lesz még néhány kedves szavuk", s poharát az övéhez érintve ivott, ő elkerülve egyre gyanakvóbb tekintetét újra B. tábornok női bugyival elfedett, de sejthetően kivörösödő arcára meredt, az ölében fickándozó leányzót figyelte, s mindennél hatalmasabb érzés fogalmazódott meg benne: csak el innen, el! Miközben ismé­telten Drakula különös, őt megbabonázó tekintetét igyekezett minél pontosabban leírni a kíváncsi generálisnak, amikor az asztalukhoz támolygott a köpcös Albu ezredes, Páun fő riválisa, N. egyik kegyence, és sírós hangon, türelmetlenül sza­kítva félbe őt, közölte, hogy „fáj, kimondhatatlanul fáj a feje, szaggat, mindjárt szétmegy, ne röhögjük ki, de úgy érzi, hogy valaki beköltözött a fejébe, minden­nek az az átkozott illuzionista az oka, ott van valaki az ő fejében és perfid módon, pökhendien irányítja őt, biztosan az itteni emberek átkozták meg, boszorkányok ezek a székelyek mindannyian, és különben is, ott ahol állandóan az ördögöt vé­lik látni és ahol mindennaposak a különféle mágikus praktikák, minden elképzel­hető, ahogyan itt mondogatják sötéten, az egy jón kívül, megátkozták őt is, egé­szen biztosan megbűvölték, beültettek valakit a fejébe, s az ipse ott csücsül mos­tan az ő beteg agyában, s röhögve őrli fel az ő maradék erejét és ellenállását, aka­24

Next

/
Thumbnails
Contents