Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

rátát és személyiségét, és hamarosan át is veszi teljesen az ő irányítását, s ő kisebbségbeír marad, képzeljük csak el a saját testében, és ki tudja, mire készül az ő nagyhatalmú, fejében trónoló, átkozott vendége?..." „Elég - horkan fel N. tábornok, és arcán átsuhan a harag. - Elég!... Menjen és feküdjön le ezredes, maga ismét részeg!" „Ez nem így van, drága, szeretve szeretett tábornok elvtárs - emelkedett fel Albu, és sírósan meredt felettesére. - Ő most nem is ivott, nem mert inni, az ital hatása végzetes lehet ebben az állapotában, egyik pillanatról a másikra morzsolhatná fel maradék ellenállását, odavetve őt prédául a fejében basáskodó idegen bűnös szeszélyeinek, különös praktikáinak." „Zöldségek - legyint az egyre türelmetlenebb tábornok. - Nincsen a maga fejében senki, Albu!! Nyugodjon meg! Nézzen rám. Lát engem?" „Hát hogyne látnám a tábornok elvtársat?" - méltatlankodik Albu. „Na látja - szakítja félbe kedélyesen N. - És azt is tudja, hogy ki vagyok én? Nem?" „Hát persze, hogy tudja, ő..." Albu szúrósan nézi a felettesét, és izgalmában erősen verítékezik. „Na látja, hogy maga az! Ha valaki lenne a maga fejében, barátom, az honnan tudhatná, hogy ki vagyok én? Nem? Senki idegen nincsen magában, ezredes. Menjen, feküdjön le és aludjon. Ha kipiheni magát, majd megnyugszik!..." „És azt tudja-e hogy én ki vagyok? - B. tábornok feléjük fordul és kedélyesen vigyorog; a lány tátott szájjal, csukott szemmel ringatózik az ölében. - Ha tényleg beköltözött volna az az idegen a maga buta fejébe, Albu, az honnan tudhatná, hogy én tábornok vagyok, és hadügyminiszter?!" Albu elfehéredik, mondani akar valamit, de nem tud megszólalni, rángatózva, kezével eszelősen csápolva zuhan le a földre, száját fehér hab lepi el. Gelu feláll, sarkát összevágva kér engedélyt a távozásra, én követem őt, még hallom, ahogy B. epésen jegyzi meg: „Gratulálok az embereihez, kedves N. Az egyiknek éppen idegenek költöznek a fejébe, a másik ha kell, ha nem Drakulát látja... Príma emberei vannak, meg kell adni!..."

Az eső ugyanolyan veszettül zuhog, a kastély ablakai továbbra is sötétek. Az eresz alatt állunk meg, egyszerre vizelünk, de szerencsésen befejezve sem megyünk vissza a konyhába. Gelu szótlanul dohányzik. „Mi van itt?" - kérdezi hirtelen. „Dáridó." „Azt látom, de mindenki megőrült?" „Ezt te kell tudd - nevetek keresernyésen te vagy a rangidős." „A rangidős én vagyok! - jelenik meg mellettünk váratlanul Albu, és komoran bámulja a kert esőben hajladozó fáit. - Menjetek el innét, fiúk - súgja bizalmasan, arcát dörzsölve. - Ez egy elátkozott hely, higyjétek el, egy elvarázsolt falu. Az ördögöt is többen látták itt." „És milyen nyelven beszélt, románul vagy magyarul?" Gelu bocsánatkérően vigyorog, és visszamegy a konyhába. Albu legyint, és botladozva indul a sötét kastély felé, egy darabig bámulom ingadozó alakját, aztán követem a társamat, de legszívesebben elfutnék, teszek is egy meggondolatlan lépést a terepjáró felé, de Gelu visszafordul és elértve szándékom megragadja a karom: „Inkább gyere, és igyunk még és tudjuk meg, lesz-e szoba, ahol aludjunk?... Ez is jobb, mint az esőben ázni!" - terel befele a konyhába -, S az ördög miatt különben ne aggódj, mert..." Nem tudja befejezni a mondatot, hirtelen vágódik ki a csukott ajtó, és szinte ránkesik az a lány, aki az előbb még B. tábornok ölében fickándozott. Gelu utánakap, de nem éri el, a félmeztelen leányzó zokogva és mezítláb rohan az októberi esőben át az udvaron, és hamarosan eltűnik a kert sötét fái között, csak vízben cuppogó lépései hal25