Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

ve mint a vadak, vagy mint Drakula, amikor farkas képében a park fái között kékesszürke bundáját meg-megcsillantva, ide-oda surranva kitátott szájjal orgonáit a holdra és a holdnak, megőrjítve és rémületbe kergetve a környék minden kutyáját...

De Drakula nem jött azon az éjszakán, és egyelőre a rejtélyes ördög sem, csak az eső esett egyre kitartóbban, egyre vadabbul, bőgtek a fák, panaszkodott a szélben és a szélnek a megtépázott rengeteg, az út is egyre jobban csúszott, félő volt, hogy előbb-utóbb beborulunk az út bal felén ásító szakadékba, vagy nekivágódunk a jobb oldali sziklafalnak, s Gelu (aki ritkán hátrált meg, rámenős volt, ahogy röhögve mondogatta, nyerő típus), úgy tűnt ezen az elátkozott éjszakán mégis feladja, mert káromkodva fékezett, félrehúzott az útról, ültünk a sötét, vizes kocsiban egymás mellett, s dideregtünk a ránk tapadó nedves egyenruháinkban az elállíthatatlan októberi esőben, s a ponyváról nyakunkba csöpögött a víz, Gelu egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá, láttam, a keze változatlanul, s egyre észrevehetőbben reszket, s a gyufaszálak fellobbanó fényénél egy-egy pillanatra szemembe tűnhetett feltűnően sápadt arca is, ekkor beszélt, először meg-meg- akadva, káromkodva arról, hogy mostanában lelkiismeretfurdalása is van, áldozatait látja, amint hosszú körmenetben forognak körülötte valahol egy néptelen sivatagban, és vádlóan merednek rá üldözőjükre és kínzójukra, hosszadalmasan beszélnek is hozzá, panaszaikat vádlón sorolják, s olyasmikkel is megpróbálják besározni, amiket legjobb emlékezete szerint el sem követett, s mindezenközben a vád és panasz stacattói közepette, az egymást metsző, kiegészítő, meg-megsza- kító, folytató és terrorizáló monológok hullámverésében ő meg sem tud szólalni, sőt mozdulni sem bír, tehetetlenül, lehajtott fejjel állingál akkor középen, s tudja, hogy védekezni sem volna képes, ha ezek hirtelen rátámadva, puszta kezükkel akarnák széttépni; látja a kulákokat, az exminisztereket, az üzéreket, megannyi osztályellenséget, amint ruháikat megszaggatva hangos szóval, gyűlölködve átkozzák meg őt, miközben úgy süt a nap, hogy szinte éget, mintha utoljára sütne és a fehér homokra mintha éles tűvel karcolnák láthatatlan, de mindenütt jelenlévő hatalmas kezek a fölöttük repdeső falánk, fekete, lomhán fel-felvijjogó madarak árnyékát...

Itt tartott Gelu, teli szájjal szedte a levegőt, hangja többször is elcsuklott, de nem tudta befejezni mondandóját, élete egyetlen előttem tett őszinte vallomását arról, hogy talán mégsem volt mindenestől született szadista és félőrült vadállat, mert szörnyű zúgás riasztott fel, s ahogy szerencsére eleve lehúzódva álltunk az út szélén egy kis erdei ösvény menedékében, a reflektorok fényétől némileg elvakulva, megdöbbenve láthattuk, hogy hatalmas ponyvás teherautók húznak el mellettünk az esőben, förtelmesen fröcskölve a vizet és a sarat, dübörögve, mintha a következő pillanatban fel szándékoznának robbanni, nem számoltam, de volt vagy nyolc-tíz teherautó, el sem tudtuk képzelni, honnan jönnek ezek a teherautószörnyek, ebben az átkozott esőben? de a rossz hangulatnak máris vége lett, Gelu sóhajtott, zsebkendőjével törülgette esőcseppektől, s verejtéktől csillogó arcát, majd előhúzva szolgálati pálinkásüvegét, ivott egy kortyot, s némán nyújtotta át nekem az üveget, meghúztam én is, a pálinka átjárt, remegésem és idegességem szűnni kezdett, Gelu újabb korty után tette csak el az üveget, megmar15