Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 9. szám - Bogdán László: A dáridó (elbeszélés)

kolta a kormányt, a slusszkulccsal babrált, gázt adott és visszafarolt az útra, és rendületlenül hajtottunk tovább, azzal áltatva magunkat, hogy az eső zuhogása előbb-utóbb gyengülni kezd, s talán teljesen el is áll, de ez nem így lett, változatlanul úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, ahogy későbben ebben az isten háta mögötti faluban egy bácsika ízesen kifejezte, s én buzgón bólogatva adhattam igazat neki, hiszen tényleg úgy esett, mintha az életben többé elállni nem akarna, mintha megkezdődött volna a második vízözön!...

Gelu lassan haladt, a reflektorok esőben elmosódó, vándorló fényében szemünkbe tűntek ugyan az úton csillogó gübbenők, de így is minden ügyességére szüksége volt, hogy ne zökkentsenek ki ütemünkből, s nehogy fennakadjunk egy-egy taxakakadályra emlékeztető, mély gödör peremén, mint egy zátonyra futó és megfeneklő hajó... Annyi volt a gödör, mintha a vendéglátó, vagy még pontosabban előrelátó székelyek szándékosan ásták volna meg őket a fogadásunkra, vagy ha nem pontosan a miénkre, akkor más látogatóik fogadására, mintha eleve arra számítottak volna, hogy amúgyis csak a legkitartóbb autósok érnek el az ő híres falujukba, a többiek, a tapasztalatlanabbak, ügyetlenebbek, félénkebbek, lobbanékonyabbak amúgyis megunják a kátyúkkal, gübbenőkkel, gödrökkel való áldatlan csatározásokat, és előbb-utóbb megfordulnak, és átkozódva mennek vissza oda, ahonnan jöttek, és nem is kísérlik meg többé az amúgysem várt kellemetlen látogatást, nem fogják megzavarni a falucska nyugalmát és csendjét, amelyet ezek a hallgatag, ijjas, komor tekintetű, jelenlétünkben többnyire a falat vagy maguk előtt a padlót bámuló konok férfiak legalább annyira óvtak, mint a szemük fényét. Hogy ezek figyeltek volna az én állítólagos rossz hangsúlyaimra? Ugyan, doktornő, nevetnem kell, örültek ezek annak is, hogy végre valakivel közülünk, őszintén beszélgethettek az ördögről, mely sátánfajzat akkortájt több köztiszteletben álló falusfelük előtt is a maga pokoli valóságában mutatkozott meg; többen látták patái jellegzetes és összetéveszthetetlen nyomait is a sárban, és a nedves eső utáni tisztuló levegőben is érezni vélték az összetéveszthetetlen, utált és rettegett, csípős kénkőszagot is... De még nem tartunk itt, még az utazásnál tartunk.

Lassan haladtunk, csak éjfél előtt értünk be, a továbbra is elállíthatatlanul zuhogó esőben abba a rendkívül furcsa nevű faluba, valamifajta felső táborhelynek hívták vagy minek? képtelen vagyok visszaemlékezni a pontos nevére, kérdeztem is van alsó is? úgy néztek rám, mint ahogy kedves ideillő kifejezésükkel a lőtt medvére szoktak volt, amikor még ők is vadászhattak, de legalábbis megvédelmezhették birtokaikat és állataikat a vérmedvéktől, aztán mondották, hogy természetesen van, szép nagy és gazdag falu, rátarti emberek lakják, és vigyorogtak, kérdeztem mire rátartiak és miért? erre ők csak hümmögtek, idegesítette őket, hogy a szintén jelenlévő Gelunak, hogy értsen is valamit épületes beszélgetésünkből, időnként románra fordítva a szót, tolmácsoltam a purpárlét, bámulták hátunk mögött a falat, mintha valami érdekes látnivaló lett volna ott, mondjuk írás a falon, amit még nem láttak, s most azért nézik olyan önfeledten, mert arra gondolnak, ki tudja mikor láthatják újra? Az eső veszettül zuhogott, mégis emberek jöttek mentek az úton, látnivalóan izgatottak voltak, s ahogy szinte lépésben haladtunk a sötét kivilágítatlan utcácskákon át, nehogy véletlenül elüssünk vala16