Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Szirtes Gábor: „Világom víg sötét világ...” (Kautzky Norbert: Párbeszéd)
„Világom víg sötét világ..." Kautzky Norbert: Párbeszéd A lexikonok szűkszavú adatsorain kívül vajmi keveset olvashattunk eddig - a tizedik kötetével jelentkezett íróról, költőről - Kautzky Norbertról. Nem kényeztette el az élet (megtapasztalhatta a kitelepítést, megismerhette a hortobágyi táborok keserveit, az ötvenes évek embert megalázó világát „a vérgőzös ideológiáknak kiszolgáltatott évtizedeket", a „körülöttünk ólálkodó félelemfarkast"), de figyelemre méltó alkotói teljesítményei ellenére nem bánt vele kesztyűs kézzel a kritika sem. Pedig az öt verses és öt prózai kötet ugyancsak adott volna rá alkalmat. Méltán írja hát a költő az Egy magánnyomozó feljegyzései. Negyedik oldal című versében a következőket: „A személy, aki után nyomozok az örökös / Késedelem áldozata utólag is felháborít az a / Méltánytalanság amivel az illetőt legyintgetve / Eltüntették Létezését óhajtom bizonyítani / Felkavarva a pocsolyát ami enélkül is bűzlik..." Az önértékelés zavara, avagy a realitása bujkál ezekben a sorokban? Úgy vélem, hogy az utóbbi, ami mögött nyilvánvalóan okok sora húzódik meg, közöttük talán az is, hogy Kautzky soha nem kereste a hatalom sugarainak „melegét", soha nem tartozott egyetlen irodalmi szekértáborhoz sem, nem vallotta magát soha sem népinek, sem urbánusnak, sem konzervatívnak, sem modernnek, posztmodernnek még kevésbé. Kautzky Norbert csak egyetlen dolgot vallott: az író és a költő dolga az írás, az irodalom eszközeivel folytatott történelmi oknyomozás, a kendőzetlen históriakritika, a szépítgetések nélküli valóságábrázolás. Legutóbbi prózakötetéről, az 1998-ban megjelent A mindemig egy napjáról találóan állapította meg Tarján Tamás a következőket: „Akár a családja közelmúltjával összefüggő eseményeket faggatja, akár különlegességnek számító sportnovelláiból kerekít füzért, akár a gyerek-motívumot villantja meg a szellemi testálás közegében - mindig arról beszél, miféle felelősség számoltatja el az egyes embert, akit nem a maga akarata vetett a történelem forgásába." Megerősíthetjük: az ember és a történelem, az ember és a hatalom, az ember és az erőszak, az ember és az erkölcs, az ember és a viselkedési alternatívák állnak Kautzky novelláinak, verseinek, regényeinek középpontjában. Némi leegyszerűsítéssel azt is mondhatnánk, hogy erről szól a most megjelent verseskötete, a Párbeszéd is, benne a legutóbbi mozgalmas évek jobbító indulatoktól átfűtött verstermésével. A költő által megszerkesztett kötet hét ciklusa - mint ezt a továbbiakban látni fogjuk - átgondolt kötet-kompozíciót takar. „Víg sötét világba" vezeti el olvasóit a költő, akiben konok félelmek és makacs hitek feszülnek egymásnak, aki kíméletlen perlekedést folytat a hamis beszéddel, akinek rendíthetetlen a reménye a tiszta kapcsolatokban, a szerelemben (Ünnepünk kedveséhez, A szerelem áldozatos tekintete), végezetül akinek megingathatatlan a szigora mindennel, ami embert alázó, szégyenítő, igaztalan, erkölcsromboló. Az igazság „elfeledett neve" érdekében perlekedik, „ami a kiszolgáltatottak" étele és itala és a szenvedőknek irgalom." (Esti beszélgetés). Ennek a szigorú erkölcsi normák szerint építkező költészetnek adja tanújelét a Párbeszédben is. A kötet első ciklusa, az Önvallomás visszatekintés a méltánytalanságokkal, igaztalan hátrányokkal és kitérőkkel teli életútra, a „szabad megkötözöttek hadára", a személyiséget eltorzító viszonyokra. Keserű önvallomás ez - a költő 70. születésnapi számvetésével - arról, hogyan kellett fennhangon hallgatni, ám közben „az igazság elfeledett nevét" mégiscsak őrizni. Ám nem csupán múltidézés ez a ciklus, hanem jövőidézés is, az utódoknak, mindenekelőtt a versekben megszólított unokának átnyújtott erkölcsi tanítások keretében. Az Életfa címet viselő második ciklus darabjai az „örökség" verseit foglalják magukba, felvonultatva mindazokat, akiktől a költő a minőség megbecsülését, a hadakozás elszántságát, a szigorú erkölcsi mércét örökölte, ami az életút legkritikusabb, legnehezebb periódusain - így „a tanyavilág emberketrecébe zártság" éveinek nehézségein - is átsegítette őt. A 113
