Forrás, 2000 (32. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Nagy Zoltán Mihály: Summások, anno 2000

M. B. rokonszenves, művelt nő, bár csupán középiskolát végzett. Mint mondja, korábban sokat olvasott, ma is szívesen vesz könyvet a kezébe, ha - nagyon ritkán - akad egy szabad félórája. Férje pár évvel ezelőtt meghalt, két gyerekkel és idős anyósával maradt. A korai halál okozta csapást lelkileg már feldolgozta. Felülkerekedett benne az életösztön, a családfenntartás kötelezettsége. Mindez együtt bőségesen elegendő ok a summáskodás vállalásához. Anyósa nyugdíjas, a fiúk tanulnak. M. B. a helyi gazdaságban dolgozott sokáig, de a munkáját nem fizették meg tisztességesen. Megözvegyülve, egyedüli keresőként kénytelen volt ott hagyni a gazdaságot, elszegődött summásnak. Igaz, a nagyobbik gyerek számításba jöhetett volna, mint kereső, de nem vette volna a szívére, hogy félbeszakítsa szakiskolai tanulmányait. „Egyébként el sem tudott volna helyezkedni, mert mostanában akár húszéves munkaviszonnyal rendelkező munkásokat is elbocsátanak, nemhogy újakat alkalmaznának." így lett summás, valójában egy anyaországi család mindenes cselédje. Munkája állandó jellegű, napi hétszázat keres, háromszori étkezés és szállás garantálva. Azon túl, hogy elvégzi az éppen időszerű házi- és kerti munkákat, a munkaadó fiatal házaspár kiskorú gyerekét felügyeli; nagyobb ünnepeken is, hiszen a szülők ilyenkor - húsvét, karácsony, új év - nagyszámú vendégsereget fogadnak, vagy ők mennek vendégségbe, illetve szórakozni, s a gyereket őrá bízzák. Ezeken a legszentebb ünnepeken, távol szeretteitől, esténként „nyugalomra" térve a számára kijelölt odúban, sokszor elsírja magát. Csak az vigasztalja, hogy hetvenéves anyósa egészséges, gondját viseli az unokáinak, munkálkodik a háztájiban. Ennek ellenére azonnal abbahagyná a summáskodást, mihelyt otthon elegendő keresethez jutna. „Erre azonban még várni kell, a helyzet nem javul."

A legtöbb summásnak nincs állandó munkaadója. Ök odaát faluról falura kerékpároznak, cigányos szégyentelenséggel kínálkoznak bármilyen munkára. Sokuk számára folyton visszatérő gond a szállás kérdése, mivel nem minden gazda fogadja be őket éjszakára, még pénzért sem. I. K. szerint egyfajta előítélettel viszonyulnak az „ukránok" iránt. „Csak a munkánk kell, amúgy szinte semmibe vesznek bennünket." Vele és társaival megtörtént, hogy sok-sok elutasítás után egy pincében kellett meghúzniuk magukat éjszakára, amelyből előbb kitakarították a búzlő zöldség- és krumplihalmot, a padlóra pedig szalmát terítettek. A gazda, aki ily módon „megszánta" őket, másnap reggel mindegyiküktől bekasszírozott 150 forintot, egynapi keresetük negyedét. És még így is ők „örülhettek", hogy egyáltalán valamiféle fedél volt a fejük felett.

Ez a fajta bánásmód, amely I. K. szerint sem általánosan jellemző, vélhetően abban gyökerezik, hogy az anyaországi munkaadók félnek a hatóságok retorzióitól. A „fekete" munkaerőt alkalmazó gazdákat ugyanis komoly büntetéssel sújtják, újabban azokat is, akik csak szállást adnak a summásoknak. A lelepleződéshez elegendő egyetlen haragos szomszéd vagy gazdatárs feljelentése a megfelelő hivatalnál. Ilyen esetben rosszul jár a munkaadó, még rosszabbul a summás, hiszen őt azonnali hatállyal kitiltják az anyaországból, nemegyszer akár több évre. Az ide vonatkozó törvények egyre szigorúbbak, s ennek arányában óvatosabbak a munkaadók.

Ám ami a bizalmatlan bánásmódot illeti, azt motiválják - sajnos - más okok is. V. D., a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, sokhektáros földterületet birtokló gazda beszélte el, hogy korábban többször pórul járt a summásokkal. Kellett a munkáskéz, hát megállapodott velük. Szállást is adott nekik, ingyen. Férfiak voltak, viszonylag fiatalok, dolgoztak tisztességesen. Egy idő után azonban elkezdtek inni, keresetük nagyobb részét eldorbézolták. Amikor letelt a hét és haza kellett menniük, kérték a gazdát: előlegezze meg nekik a következő heti bér egy részét, ne menjenek haza üres zsebbel. „Én bolond: adtam nekik fejenként háromezer forintot, összesen 15 ezret. Soha többé nem láttam őket. Ráfizettem a nagyvonalúságomra."

110